Olyan csodálatos lenne ez a világ és annyi minden felfedezni való lenne rajta, de sajnos elpusztítjuk még azelőtt, hogy felfedeznénk. Ez az ember sajátsága és mióta tudattal rendelkező lény és maga hoz döntéseket, ez így működik. Túlértékeljük ezt a tudatot és azt hisszük, hogy képesek vagyunk a rendteremtésre úgy, hogy saját emberi rendszerünket vesszük igénybe. Pedig ez a rendszer nagyon primitív és minden korban bebizonyította, hogy nem működik. Civilizációknak kellett elpusztulni e hibás gondolkodás miatt. Teremteni próbálunk, de a teremtés mellett ott az ösztönös pusztítás is és úgy véljük, a pusztítással helyre áll a fegyelem, a rend.
A tudásnak még nem értünk még arra a spirituális szintjére, hogy felfogjuk, mi ennek az univerzális puzzle játéknak nem kirakói, hanem elemei vagyunk. Ha mi rakjuk ki, akkor a fejek helyére lábak kerülnek, a házak helyére pedig sivatag. Pedig a puzzle játékot csak úgy lehet játszani, ha megfelelő távolságból, kívülről nézzük a kirakandó képet és megkeressük a hiányzó elemeket. Nagyon nehéz lenne az elemek szintjéről ugyanezt megtenni. De mi, emberek ezt tesszük és megalkotjuk saját torzóinkat. Ez az alkotás időszakában örömöt okoz, de később kiderül, hogy nem időt álló. Ha más alkotott ugyanilyet, mi, akik távolabbról látjuk a hibákat, leromboljuk azt. Pedig mi is hasonló elrontott alkotások vagyunk, de magunkat sohasem látjuk. Így működik az agy, mert emberek vagyunk. Önmagunkat középbe állító, egocentrikus emberek. Mindent definiálni tudó, a jót és rosszat saját kritériumok alapján kőbe véső emberek. Kidobjuk azt, ami érték és ha az értéket hordozó hadakozni kezd, akkor elpusztítjuk azt. Érték például az élettapasztalat, de hordozóját mielőbb kirekesztjük, öregek otthonába zárjuk, várjuk korai halálát egy gyors örökség reményében, stb. Így az élet elixírt a fiatal generációtól vesszük meg, akiknek életkoruk nem szolgálhat referenciaként annak eladására.
Egy nagyságrenddel tovább lépve ugyanígy bánunk el népekkel, kultúrákkal, akiknek több ezer éves fennmaradása titkokat rejt, de e titkok eltávoznak megfejtetlenül, hiszen befogadásukra nincs, elpusztításukra van érdek. Mi történik, ha eltűntetjük az öregeket tapasztalataikkal és a kultúrákat megfejtetlen titkaikkal? Káosz. Az ember nem képes a maga szintjén a feladat megoldására. Ha két gyermek veszekszik, a szülő közbeszólása kell, ha két felnőtt veszekszik, a család, vagy a bíróság közbenjárása szükséges, ha két ország sodródik nézeteltérésbe egymással, a nemzetközi erők bevetése következik és hol állunk meg? Ugye, hogy önmagunk kevesek vagyunk? Ugye, hogy mi a bajok gerjesztői vagyunk, de a problémamegoldás egy szinttel feljebb következik be? Ahol kiirtják a tudást, a kultúrát és azt, hogy tudjanak egy más dimenzióban is gondolkodni, ott ez természetes folyamat. A tudás bizonyos dolgokban megerősít, bizonyosakban pedig elbizonytalanít. Megerősít abban, hogy létezik külső erő, bárhogy is hívjuk azt. Elbizonytalanít viszont saját képességeinkben és lehetőségeinkben. Egy egyszerű ember mindent képes definiálni. Meghatározza mi a biológia, a matematika fogalma, mondván egyik az élettel, a másik számokkal foglalkozó tudomány, de tényleg ilyen egyszerű ez? Tegyük fel ugyanezt a kérdést egy biológusnak, vagy matematikusnak és várjuk meg, mi lesz a válasz. Azt sem fogják tudni, hol kezdjék. Ez az igazi tudás. A tudás minden szintjén új kapuk nyílnak meg és ezekből új utak nyílnak. Ha tovább lépünk a kapukon látjuk, hogy az utak egyre csak futnak, kereszteződnek, kanyarognak, de a végük sohasem látszik. Nagyon nehéz ezeket az utakat definiálni. Az ember pedig azoktól szabadul meg, akik a legtovább jutottak el az utak felfedezésében, azok törvényszerűségeinek feltárásában. Akkor csoda, ha káosz van? Értékhiány. Sajnos a világ értékhiányos és odáig jutottunk, hogy az igazi érték szégyellni, titkolni való. A túlélés és fennmaradás érdekében be kell állni a kommersz, a mindenkori divat mögé, melyet komoly irodák "imidzs" tervezői húznak rá abroncsként a világra. Ez az a nagyságrend, amire az ember visszanyeste önmagát. Pedig spirituális értelemben ennél még egy afrikai törzs is sokkal gazdagabb. Ők ott a dzsungelben jól tudják, hogy nem saját nagyságrendjükhöz kell igazítani önmagukat és kötelességeiket. Tudják, hogy van egy spirituális világ, amelynek meg kell felelni. Ők sohasem saját elvárásainak próbálnak eleget tenni, hanem őseik, vagy a folyók, fák szellemének. Mindenképpen egy olyan külső erő kontrollja alá helyezik magukat, amelyet maguknál magasabb rendűnek tartanak, tehát ők tudják mi az a másik dimenzió. Emiatt aztán ott rend volt mindaddig, amíg nem jött egy "magasabb rendű" civilizáció és értékeit rájuk erőltette. És íme, felütötte a fejét a jövőtlenség, a depresszió, a káosz. Polgárháborúk, szegénység, éhezés, betegségek mindenhol.
Valóban gazdagság az, amit annak hiszünk? Gazdagság-e a vagyon és annak tudata, hogy rendelkezünk vele? Materiális értelemben mindenképpen az, de spirituális vetületben a vagyon egy támadási felület, ami számos bosszúságot okoz. A vagyon kötelezettséggel jár, hiszen fenn kell tartani. A vagyon látszik, és mások mindent bevetnek, hogy elvegyék. Tehát arra kell rájönnünk, mint a történelemben már annyiszor, hogy a vagyon szegénységbe és boldogtalanságba taszít. A vagyon csak akkor boldogítana, ha nem emberi vetületben működne. Sajnos, azonban ezt a vetületet nem változtathatjuk meg egyik napról a másikra. Mindig arra kell ráébrednünk, hogy a dolgok igazi működése csak egy másik dimenzióban tökéletes, de ennek a dimenziónak az elérése ember esetében nem történhet meg belátás útján. Mindent saját kára, pusztulása árán kell megtanulnia, pedig hányszor jöttek próféták isteni igehirdetéssel, hogy nem rohanjon a falba! Mindhiába. Nem nekünk kell hatalmas erőket bevetve, a külvilágot kárhoztatva változást kikényszeríteni, hanem önmagunkat kellene egy kicsit, sokkal kevesebb energia befektetésével megváltoztatni. Ennek lenne egyik kezdő lépése értékeink megbecsülése, azok ápolása. Ha nem ezt tesszük, a kiüresedés útjára lépünk és üres, tudattalan lényekké válunk, akiknek a fizikális való határozza meg létét.
