- első rész -

Életem meghatározó pillanata volt első találkozásom Rózsa Flores Eduárdóval.
Egy körúti mozi különtermében, az első könyvbemutatójának egyikén történt. Ekkor mutatták be immár sokadszorra a „Mocskos háború” c. könyvét..
Köztünk a kapcsot Nusret Smajlovic, boszniai ellenállási nevén: Líbe jelentette. Ő volt a budapesti bosnyák nagykövetség első titkára, volt bosnyák katonatiszt, a bosnyák karate szövetség elnöke.
Itt kaptam meg dedikálva a Mocskos Háború című könyvet.
Líbe leültetett bennünket, elmesélte, hogy magyar muszlimként Boszniába és Horvátországba szervezek és juttatok ki segélyeket, s már 2 éve állunk kapcsolatba egymással.
Kiderült, hogy Edu igen szívélyes és komolyan jó kapcsolatokat ápol Líbével, olyannyira, hogy a későbbiekben sok infót kaptam közös munkájukról.
Edu szinte fanatikusan küzdött idehaza is a szerb sovinizmus, a nagyszerb törekvések ellen.
Mindig mondta, hogy történelmi hiba volt, a nem összehangolt támadás Szerbia ellen, azaz egyszerre kellett volna a bosnyákoknak-horvátoknak-koszovói albánoknak-vajdasági magyaroknak támadniuk. Jóval később- 1999-ben- ugyanúgy történelmi hibának tartja, hogy a NATO csatlakozás után, a szerbiai bombázások közepette az akkori Kormány nem lépett fel hatékonyabban a délvidéki magyarság mellett, s nem igyekezett legalább egyfajta autonómiát kialkalmazni számukra, de jobban szerette volna, ha e terület követte volna Kosova példáját.
Edu ekkorra a MIÉP Ifjúsági Tagozata körül tette a dolgait, részt vett az un. Irredenta dalok modernizált változatának megjelenésében is.
De visszatérve a balkáni polgárháborúk és függetlenségi háború idejére: Edu jött és lelkesen igyekezett segíteni, akár fizikailag is, a teherautók, kamionok indításánál kellett, akár a boszniai nagykövetségen, a közös barátunknál, Nusretnél.
Edu gyakran fél napokat átbeszélgetett Nusrettal a Liszt Ferenc téren lévő presszók teraszain, politizáltak, mint két volt katonatiszt. Nehéz a béke. Nehéz úgy élni, hogy még a lelkekben háború van. Sokszor hármasban beszélgettünk, Eduárdo itta a maga alkoholos italát, én/mi ittuk azt, amit az iszlám vallás megenged. Volt, hogy csörgött a telefon, Nusret kérdezte, hogy ráérek-e, mert jöjjünk össze és beszélgessünk kicsit. Már Floressel együtt ott voltak egy presszó teraszán, s a háborús, vagy politikai téma félig kivesézve…
E két ember nagyon jól megértette egymást. Ekkor tudtam meg, hogy Edu a „béke” ellenére is, (Dayton előtt, de a leszerelése után) a bosnyákoknak segített.
Mégpedig oly módon, hogy kis baráti csapatával, bizonyos információk segítségével lesben álltak a magyar-jugoszláv határ egy bizonyos pontján és sziszifuszi munkával felderítették, fényképes bizonyítékokat is szereztek a szerbek fegyvercsempész akcióiról, mely a Magyar Köztársaság területén keresztül folyt. Tessék értelmezni: a Magyar Köztársaság független és szuverén területén keresztül!
S minden bizonnyal voltak olyan politikusok, „üzletemberek”, akik ezt figyelmen kívül hagyták, szemet hunytak, s megkockáztatom, Edu elbeszélése alapján, hogy az akkori határőrizeti szervek is utasítást kaptak az elnézésre. Mert miért lehetett annyi fegyvert illegálisan átvinni Szerbiába lebukás veszélye nélkül? Mert bizonyos erők elnézték a csempészetet. Vagy talán még részt is vettek benne!
Veszélyes pont ez Edu életében, de veszélyes az is, hogy így most a magyar közvélemény elé is kerül.

Sokszor teljes éjszaka ültek egy-egy nagyobb fán, infravörös távcsővel kémlelték a határt. E csapatnak is volt kis telephelye a határtól, s mit ad Isten, a csempészek is rendelkeztek kis házikóval, tanyával, mely egyfajta búvóhellyel, raktárral bírt számukra.
De a türelem megsegítette Rózsa Flores Eduárdoéket. A csempészek megjelentek, vitték a fegyvereket, stb. Készültek a fényképek, dokumentációk, térképek, rajzok, s minden, ami a leleplezéshez kellett!
Az anyagot a budapesti bosnyák követség megkapta, s úgy döntöttek, hogy ezt Edu vigye ki Szarajevóba személyesen!
Eduárdo elindult Horvátországba a dossziéval, majd a körülzárt Szarajevóba az Élet Alagútján át bejutott és a bizonyítékokat a szerb fegyvercsempészetről a bosnyák barátainak letette. Még aznap nagy port vert fel, a boszniai Külügyminisztérium hivatalosan tiltakozott az ENSZ-nél és a Biztonsági Tanácsnál!
Nesze Milosevics, még egy fricska a csetnikek orrára, Edu jóvoltából! Már nem volt ekkor katona, de nem hagyta magára az áldozatokat, jelen esetben a bosnyákokat.

94-ben lehetett, mikor felkértem, hogy segítsen a már több éve működő Terézvárosi Polgárőrség munkájában. Több alkalommal lejött hozzánk, a pincehelyiségünkbe, ahol a gyűléseinket tartottuk. Tanácsokat adott, de jelezte, hogy kevés az ideje, s ne haragudjunk, de aktívan nem tudna részt venni a munkánkban. Így érezte korrektnek, nem ígért olyasmit, melyet nem tudna teljese erőből elvégezni.

1995 nyarán súlyos autóbalesetet szenvedtem, az akkori 5-ös főúton, nem messze Kecskeméttől, Budapest felé tartva.
Akkor még nem volt kész az autópálya Kecskemétig sem!
Egy jugoszláv-szerb nemzetiségű, de Németországban élő férfi ütközött nekem frontálisan, mivel előzött.
Életveszélyes sérüléseket szenvedtem, újjá kellett a mentősöknek éleszteniük, viszont a vétkes szerbnek kutya baja sem lett.
Budapesten meglátogatott pár hét múlva Eduárdó és Nusret. Mindketten átvizsgálva a körülményeket, gyanúsnak találták a balesetet, s nem zárták ki, hogy a bosnyákoknak és a horvátoknak végzett humanitárius munkám hozta ezt a „kéretlen keserű gyümölcsöt” !

99-ben, ugorva egy kicsit az időben, Edu keményen dolgozott az UCK-nak, azaz a kosovai albán függetlenségi hadseregnek.
Lakásában, az Eötvös utcában, a számítógépén leveleket írt, adatokat gyűjtött, rendszerezett. Közeli ismerősének mondhatta akkoriban Hasim Tacit, aki az UCK szóvivője volt, jelenleg Koszovó miniszterelnöke.
Műholdas mobiltelefonokat szerzett be Bécsből az UCK-nak, s olyan eszközöket még, melyekkel kommunikálni, s segíteni tudták az önvédelmi harcot folytató albánokat!
Edu volt az egyik személy, akire a kosovai albánok pénzük egy részét bízták, ugyanis Edu volt az aláírója egy tetemes összeggel rendelkező bankszámlának, melyet modern eszközök vásárlására használtak fel az UCK javára.
Edu a kosovai harcok lezárása után visszaadta az aláírási és kezelési jogait az albánoknak, s onnan egy fillér sem hibádzott!

Edu egyébként nem szeretett a pénzzel bánni, nem szerette sem az anyagi függőséget, sem a pénzügyi felelősséget. Azt mondta, hogy nem ért a pénzhez, s nem is akar vele foglalkozni!

Ezekben az időkben is folyamatosan mondtam neki, hogy ha már ennyire kedveli a muszlimokat, segít nekik, dolgozik értük, miért nem lesz maga is muszlim?
Edu azt válaszolta, hogy megmarad katolikusnak, s az iszlámot és a muszlimokat pedig nagyon tiszteli. Nem szerette velem az ideológiai hitvitákat, mert mindig alul maradt a végén. Sokszor már a kezdetekkor is azt mondta, hogy itt hagyjuk abba, mert nem hajlandó vitázni…de azért nagyon kedveltük egymást.

Elkövetkezett 2003, az USA támadása Irak ellen.
Itt kezdődött egy új korszak kettőnk kapcsolatában.

Visszaemlékezve a boszniai-horvátországi segélyakcióimra, melyet még a Magyar Iszlám Közösség keretein kívül folytattam, úgy gondoltam a háborús képeket látva, hogy Irak is szükségét szenvedi a segítségnek!
Szinte pillanatok alatt sikerült összeszednem egy kamionnyi száraztésztát, 3 kamionnyi gyógyszert és gyógyászati segédeszközt.
A magyar sajtóban megjelent egy bizonyos Al Dulaymi „sejk”, aki a „független iraki kormány vezetőjének” adta ki magát.
Az ő sajtófőnöke Eduárdó volt.
Eduárdó barátságán keresztül kerültem kapcsolatba Dulaymival, aki komoly ígéretet tett nekem az összegyűjtött segélyek kiszállításához.

Első közös iraki utunk Eduval

Amikor 2003 tavaszán ki tőrt a háború Irakban, sokat mosolyogtam a sok neves „biztonságpolitikai” szakértőn, „katonai szakértőn”, akik mindenféle vörös vonalról, kemény utóvédharcokról az iraki Forradalmi Gárdáról, stb. nyilatkozgattak. Ha bárki is utána keres az interneten, hogy mi volt a személyes véleményem ezt látja: Az amerikai katonák gyorsan elfoglalják Irakot, de az amerikai megszállás elleni igazi küzdelem csak a katonai „győzelem” után fog megkezdődni… S lám mindez beigazolódott! Ezt csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg.
Szóval, 2003 nyarának elején úgy gondoltam, hogy gyógyszer és élelmiszer segéllyel kellene az irakiakat segíteni. Csak az okozott problémát, hogy a segélyeinket kinek adhatom át központi kormányzat híján, mert az amerikaiaknak nem szerettem volna átadni!
Nem különben a segélyek biztosítása, őrzése is komoly megoldandó feladatot jelentett!
Akkoriban a hazai sajtóban már többször szerepelt „Al Dulaimi Szemír sejk”, aki a „Független Iraki Kormány” fejének volt kikiáltva. Nevezett iraki apától és magyar anyától származott, s mint utólag kiderült, Edu írta meg neki az életrajzát.
Rózsa Flores volt ennek a „jóembernek” a sajtófőnöke, s saját fülemmel hallottam, hogy Edunak Irakban belügyminiszterséget ígért!
Ilyenkor nevethetnékem támad, mert Dulaymi mindenkinek olyan dolgokat ígért, melyhez vagy köze nem volt, vagy azt soha sem tudta volna teljesíteni!

Megkeresésemre, Edu közölte, hogy Dulaymi lesz a megoldás a segélyünk Irakba juttatásához, ugyanis még a szállítást is meg fogja finanszírozni!
Ugyanis a szállítási költség megszerzése még csak tervben volt.
Dulaymi sokszor lekezelte Edut fölényes stílusában, igazi diktátorként viselkedett.
Edu mesélte, hogy a fizetését is ígérgette, ugyan kapott egy új profi mobiltelefont, de végül is közel másfél millió forinttal tartozott a végén Eduárdónak Dulaymi.
Közben sikerült felvennem egy Németországban bejegyzett iszlám segélyszervezettel a kapcsolatot, akik elküldtek x összeget az összegyűjtött közel 5 kamionnyi segély kiszállítására.
Már közel két hónapja vártam, s közben zaklattam Edut és Dulaymit,hogy mikor indul végre ki a segély, mikorra végre megkaptam az indulásról szóló dátumot, s a helyszínt, mely érdekes volt, egy Budapest melletti volt autósmozi parkolója.
A búcsúztatásra kivonult a média, egyenruhás tűzoltó, meg mittudoménmilyen egyenruhás idős emberek. Beszéd, vers, arab zene, miegymás.
Aztán ünnepélyes keretek között kigördültek a kamionok a parkolóból. Itt volt Németországból a segélyszervezet két munkatársa is.

Hosszú várakozásbeli hetek teltek el, míg kiderült, hogy a kamionok visszamentek a rakománnyal együtt kamionparkolóba, ill. a logisztikai terepre. Sok egyeztetés után, mikorra már Edunak is elfogyott a türelme, ténylegesen elindultak a kamionok.
Mi Eduval készültünk a kiutazásra, melyről kiderült, hogy Dulaymi mégsem jön velünk,. S az egész utat önmagunknak kell finanszírozni. Önmagunknak, hogy láthassuk és dokumentálhassuk a segélyek megérkezését!
Edu Dulaymi munkatársaként, jó barátomként kísért el, hogy tolmácsolhasson és segíthessen egy háborús övezetben.
Ammanon keresztül indultunk Bagdadba, ugyanis még akkor nem volt légi járat Irakba. Az ammáni repülőtéren várt minket egy iraki figura, terepjáróval, aki látogatók utaztatására volt szakosodva, külföldieket szállított Bagdadba.
Késő éjszaka indultunk az iraki határ felé. Útközben megálltunk enni-inni, még Jordániában. Kicsit feszültek voltunk, hiszen háborús területre utaztunk, ahol egy ember élete kevesebb, mint egy kabátgomb.
A Jordán-iraki határon iraki katonaruhába öltözött, de fegyvert nem viselő irakiak álldogáltak, mellettük állig felfegyverzett amerikai katonák. A határ szinte kihalt volt, alig pár kocsi várakozott a beléptetésre.
Útlevelünkbe plecsni került, mehettünk.
Eduval innentől kezdve ébren, izgalommal eltöltve utaztunk,
Ramadi városa előtt a sofőrünk szólt, hogy tegyük el értékeinket, mert errefelé banditák állítgatják meg a kocsikat, s pénzt kéregetnek az utazóktól.
Ramadi a szunnita irakiak egyik fellegvára.
Végül incidens nélkül megérkeztünk Bagdadba, s a Palesztina Hotelben szálltunk meg, mely a háborúban az újságírók egyik közkedvelt központja volt.

Bagdadban

Élmény volt meglátni az ősi város kapuját, meglátni a Tigris folyót.
Edu szaporán kattintgatta a fényképezőgépét, s mindkettőnkben volt némi büszkeség. Én meghatódtam, hogy együtt eljöhettünk.
A bagdadi szállodánkban amerikai és nyugat európai újságírók laktak, mellettünk volt az a régi mecset, mely mindig a CNN háttérképét szolgáltatta a bagdadi tudósításoknak!
Erre egyébként Edu hívta fel a figyelmemet, s elkísért, hogy imádkozhassak benne két rakából álló imát. Sajnos be volt zárva, csak a napi imákra nyitották ki, így maradt a bejárati ajtó melletti fohászkodásom.
Edu javaslatára elmentünk a bagdadi felvonulás terére, ahol elsétáltunk a híres Szaddam kardjai alatt.
Nah, ekkor majdnem otthagytam a fogam, Edu kiabálása mentette meg vélhetőleg az életem.
Ugyanis mentem a híres-hírhedt kardtartó keze felé, eléggé sietve, mikor egy amerikai őrbódéból kiabáltak nekem. Én nem értettem,s nem is hittem, hogy a rikoltozás nekem szólna. Mikor Edu lerántott a földre, láttam, hogy az amerikai katona csőre húzza a fegyverét, s rám tartja!
Edu angolul elmagyarázta, hogy kik vagyunk, s ekkorra már ott termett egy dzsipes járőr is, akik igazoltattak minket.
Elmondták, hogy itt van egy laktanya, amiben Szaddam gárdistái voltak, s ezért szigorúbb az ellenőrzés.
Edu nagyon letolt! Elmondta, hogy a figyelmetlenségem majdnem mindkettőnk életébe került!
Talán ekkor fogtam fel végre, hogy háborús zónában járunk, ahol bármelyik percben lelőhetnek minket!
Jobban kellett félnünk az amerikai katonáktól, mint a kicsírázó iraki ellenállástól!
A városban sétálgatva szemtanúi voltunk amerikai járőrök razziájának. Egyszerűen berúgták az ajtókat, kiabáltak, hallatszott bentről a sikoltozás, a csőre húzott fegyverek zaja, lábdobogás, csörömpölés. A kísérőnk megjegyezte, hogy címre jönnek a katonák, valaki jelzett nekik, vagy bármilyen infó érkezik, kimennek. Hiszen Szaddam, s más Bath párti tisztségviselők még szabad lábon voltak. Kaptunk több tucat amerikai pókerkártya csomagot, melyeken a körözött iraki bath párti politikusok, katonák fotói voltak láthatóak. Voltak olyanok is, akiknek nem volt rajta fotó, csupán név. Természetesen a numeró egyes maga Szaddam Husszein volt. Eduval elmentünk a híres-hírhedt Szaddam Husszein szoborhoz is, melynek már csak a lábcsonkjai meredeztek az ég felé, mert a bagdadiak ledöntötték az emlékművet. (Kísértetiesen hasonlított az 56-os Sztálin szobor ledöntéséhez.)
Megnéztük az Ali Baba szoborcsoportot is, majd megkerestük azt a bagdadi kórházat, melynek szerettünk volna a segélyünkből juttatni.
Közösen tárgyaltunk a vezető orvosokkal, s együttérzéseinkről biztosítottuk őket!

Meglátogattuk Eduval az Abu Hanifa mecsetjét, ott van eltemetve a nagy tudós, aki a hanifija vallásjogi iskolát megalapította. Díszes sírhelye van, sikerült ott fohászkodnom, s Edu is fohászkodott, annak ellenére, hogy még akkor nem volt muszlim!
A minaretben óriási lyuk tátongott, oda lőttek be az amerikaiak, állítólag ellenállók lövöldöztek ki belőle. A mecset imámja szomorúan mesélte a történteket, s azt is, hogy a katonák lábbelivel masíroztak végig a mecsetben, házkutatást kutyával végeztek. Végül is semmit sem találtak, mármint fegyvert, de magukkal vittek élelmiszer tartalékokat és gyógyszeres ládákat.
Edu nagyon ideges volt, szinte napról-napra feszültebbé vált, szidta az amerikaiakat, mint a bokrot!
Láttam, hogy majd megszakadt a szíve az irakiak sanyarú helyzetén. Kevés volt az élelmiszer, a gyógyszer, rengeteg volt a munkanélküli, akiket Szaddam hivatalaiból, a hadseregből bocsátottak el. Vettünk az utcán iraki pénzt, mert csak ezzel lehetett fizetni. Akkora volt az infláció, hogy száz dollárért kapott iraki papírpénzünket kötegben, mérlegen mérték le. Azt hiszem, hogy 100 dollár nagyjából 1 kg iraki pénzt éret. Rajta volt még Szaddam arclépe is.
Majd jó pár hónapra rá vették le a képet róla, ez a hely fehér folt maradt rajta.
Műholdas telefonnal sikerült Dulaymivel kapcsolatot teremteni, aki azt közölte, hogy a kamionnak már kint vannak, szól az apjának, hogy keressen meg minket Bagdadban, a Palesztina Hotelben. Hiába vártunk rá több napig…A repülőjegyünk meg visszafelé már meg volt.
Így utunk célja csupán részben teljesült…

Itthon, botrány, újból segélyszervezés Irakba

Hazaérve Irakból, Edu felelősségre vonta Dulaymit, aki váltig állította, hogy csak elkerültük egymást az apjával, illetve a segéllyel.
Nagy nehezen sikerült felvennem a kamionos céggel a kapcsolatot, s megkaptuk az átvételi elismervényt Bagdadból, Dulaymi apjától.
Közben hazaért a Bagdadba kiküldött MTV1 által kiküldött riporter, aki szenzációként robbantotta a hírt, miszerint a segélyek eltűntek. Ugyanis lemenet az újságíró Bagdadba ahhoz a kórházhoz, melynél Eduval jártunk.
S ott közölték, hogy igenis, tárgyalunk, ígértünk segélyt, de azt eddig ők még nem kapták meg.
Természetesen Eduval rögtön munkába fogtunk, irány a média, magyarázatok, cáfolatok.
Tény: A segélyek kikerültek Bagdadba, viszont onnan már nem tudtuk nyomon követni, hogy a sorsa mi is lett.
Több mint valószínű, a Dulaymi család saját klánja osztotta szét önmagának a rakományt.
Edu összeveszett Dulaymival, megszakították egymás között a kapcsolatot, Edu minden erejével igyekezett nekem segíteni egy újabb iraki segély megszervezésében.
S eközben megtért, felvette az iszlám hitet.
Nálunk, a Magyar Iszlám Közösség XIII. kerületi mecsetében
A Róbert Károly körút 104 szám alatt.

Edu munkássága muszlimként

Az iszlámra való áttérése sok ember számára, barátnak-ellenségnek egyaránt szinte hihetetlen volt, hitetlenkedtek, csodálkoztak, sokan gyűlölködtek.
Bizonyos arab körök azonnal elkezdtek „zsidózni”, s természetesen mindezt név és arc nélkül tették.
Aztán még nagyobb a döbbenet, a Közösség szinte közfelkiáltással, egyhangúan alelnökké választotta meg Edut. Muszlim névként Isza Omárt vette fel, ugyanis Isza Jézust jelent arabul, Omárt meg Edu olvasmányai végett nagyon tisztelte és csodálta a kalifaságát!
Edu otthagyta Dulaymit, aki egyszerűen sem a segéllyel nem akart elszámolni, s Edu elmaradt fizetéseit, egyéb térítéseit sem akarta kifizetni.
A barátom így kisebb anyagi csődbe is került, pont egy olyan fél arab miatt, akit közel egy évig segített, dolgozott neki!
Az újabb iraki segélyünk nem kis fáradság után, de összejött. Ekkor kerültek ki magyar katonák is Irakba, közelebbről Hilla városa mellé. Eduval felvettük a kapcsolatot a HM-el, megbeszéltük, hogy a magyar katonák védelme érdekében iszlám tanítást fogunk elvégezni a számukra, s a HM anyagainkból még nyomtatott is ki könyvecskéket, közel 500 darabot!
Eduval felvettük a kapcsolatot Chrudinák Alajossal, kértük, hogy jöjjön ki velünk Irakba, forgatni az utunkról. Ő ezt nagy örömmel el is vállalta!
Sikerült megszerezni a pénzt a kamionra, a repülő jegyekre és a kinti költségekre is. Közben Edu teljesen szakított Dulaymival, s közölte neki, hogy mostantól mint ellenfélre számítson személyében!

Második iraki utunk

Ismét Ammanból indultunk ugyanazon sofőrrel Bagdadba, mint azt az első utunk alkalmával tettük. Most velünk volt Ali és egy operatőr barát is.

folytatása következik...

 

Vissza>>