Magyar Iszlám Közösség

Meghalt a hodzsa felesége és egy másikat vesz el, egy özvegy asszonyt. Itt-ott eszébe jut a hodzsának az elhunyt és dicsérgeti a jó tulajdonságait. Erre a felesége is elkezdi, hogy milyen egy ember volt az ő első ura, a hodzsa akár el is bújhatik mellette.
Egy éjszaka, amint megint dicséri a felesége a volt urát, dühbe gurul a hodzsa és olyat rúg az asszonyon, hogy legurult az ágyról. A karját is megütötte, a lába is megsérült az asszonynak.
Beállít másnap az asszony apja, az új házasokhoz jött látogatóba. Panasszal áll elő a lánya, hogy épp a minap éjjel is mit cselekedett meg vele. Óvatos ember volt az öreg, oda megy a hodzsához és kérdi tőle, hogy hogyan esett meg az a dolog.
Így magyarázza ki magát a hodzsa:
- Már elmondom neked, úgy ahogy van, hogy belássad az igazamat. Én a lányod ura: egy; a megboldogult feleségem: kettő; a lányod, vagyis a mostani feleségem: három; a lányod, vagyis a feleségem első ura: négy. Már bocsáss meg, de egy magamfajta szegény hodzsának az ágyában négy embernek jut-e hely? Persze, hogy nem. A legszélén feküdt a feleségem, a te lányod és legurult. Hát tehetek én róla? Ugye, hogy nem?

A folyó mellett volt a hodzsa, a felesége ott sulykolta a fehérneműjét. A falu bírája, a kádi épp arra felé sétálgatott és meglátja az asszonyt. Nézegeti őt is meg a többi sulykoló asszonyt.
- Mit bámulsz? - rivall rá a hodzsa felesége. -Mi keresni valód az asszonyok közelében?
Egy-kettőre elzavarta onnan.
Hivatja másnap a bíró a hodzsát és meghagyja neki, hogy küldje el hozzá a feleségét.
- Mi dolgod vele? - kérdi a hodzsa.
- Mondani akarnék neki valamit, - feleli a kádi.
- Te csak mondd meg nekem, - mondja a hodzsa, - és én majd visszamondom neki.

Istenre várva, csodára várva
Reggel kinyitod a szemed, már ez is egy csoda,
csak észre se veszed.
Minden lépésed, tetted az.
Veled van a baj, hogy hitetlen vagy.
Sok év után nem nőttél meg fel.
Mert nem gondolkozol az eszeddel?
A csoda amit keresel, itt a testedbe, lelkedbe.
Meg se elég, hogy megtaláld a Teremtőt ebbe?
Ostobaság mindig a csodára vágyni!
S az életed szélszárnyán elfutni hagyni.
Gondolkodj el a világon, a csodán!
Mindenre választ is kapsz talán.
É led a csodát, hisz az vagy magad.
Í gy csak egy a válasz, ami marad.
Teremtmény! A csoda te vagy!
Minden amit látsz, ami megy, ami fut,
ami furcsa, ami szép, ami rút.
A könyörületeshez vezet minden igaz út!
Nem hagy el veled van ö mindenhol, és mindig.
Köszönd meg, légy hívő, s szolgáld öt a sírig!
Hogy Te lehess a legcsodálatosabb csoda a végtelenségig!

A legújabb időkben történt, amikor az egyiptomi Ibráhim pasa kisázsiában járt, hogy seregével a Kónia-vidéki lázongásokat elfojtsa. Útjuk a temető mellett vezetett el és amint egy-egy pillantást vetettek a katonák a hodzsa türbéjére, egyik se tudta nevetés nélkül megállani. A pasa megállt és kihirdettette, hogy aki úgy tud a türbe mellett elhaladni, hogy el nem neveti magát, azt jutalomban fogja részesíteni. Sokan visszafojtott nevetéssel, ki is állották valahogy.
Egy albán katonára került a sor, aki minden áron meg akarta tartani a komolyságát. Ahogy megpillantotta a különös türbét, olyan nevethetnékje támadt, hogy amint ajkát és fogait összeszorítja, szemeit pedig jó erősen behunyja, a megtartóztatás kínjában, biz ő elszellentette magát.
- Olyan ember ez a hodzsa, - vallotta be később, - hogy ha már felülről nem tudja, alulról nevetteti meg az embert.

A hodzsa világraszóló sírját már századok előtt is látogatták. A költő padisáról, Murad szultánról, több helyütt jegyezték fel a történetírók, hogy egy hadjárata alkalmával a hodzsa sírja előtt hosszasabban időzött volt és egy költeménye megírására is ott nyert ihletet. Történetírók is említik, akik nemcsak néphagyományok alapján ismerhették a hodzsát, hanem történeti eseményekkel is, főleg Timurlenkkel kapcsolatban. ég a hodzsa ivadékairól is történik itt-ott némelyes emlékezés.
A tizenhatodik században történt, hogy egy udvari hivatalt ígértek volt a hodzsa egyik késői leszármazottjának, aki a vidékről jött fel Sztambulba, egyenesen a nagyvezéri palotába, hogy naszreddini voltát bizonyítsa és hogy egyúttal az útiköltségeit is megtéríttesse. Ettől tették függővé az alkalmaztatását.
A palota előtt leszáll a lováról, melyet egy nagy dobhoz köt oda, a palotaőrség dobjához. Mialatt bent járt az emberünk a palotában, meg találja rántani a lova a dobot, melynek őrületes pergése annyira megijeszti és vadítja, hogy futásnak ered a ló dobostul, szerszámostul. s minél élesebben pereg a dob, annál vadabbá válik a ló vágtatása és minél vadabbul vágtat, annál élesebbé a dob pergése. Ahány öszvér az utcákon, mind megvadította a nagy riadalom. Nagy nehezen lecsendesítik őket és amikor a nagyvezérnek is hírül adják a kavarodást, legott maga elé hívatja az anatóliait, és hodzsa-ivadékot és az megkapja a hivatalát.
- Nincs szükségem több bizonyítékra, - mondja a nagyvezér; - valóban, te csak Naszreddin ivadéka lehetsz.

Sokat bántotta a hodzsát, hogy annyi abrakot fogyaszt a szamara és azt szerette volna, hogy a feleségének legyen rá gondja. Nem állt ám kötélnek az asszony és végül is abban egyeztek meg, hogy aki elsőnek szólal meg, az eteti ezentúl a szamarat. Egy sarokban húzódik meg a hodzsa és se hall se lát, csak a füstöt eregeti a csibukjából.
Elfogja az asszonyt a a nagy unalom, fátyolt tesz az arcára és átsiet a szomszédba, a többi asszonyok közé. Elüldögél az asszony, eltereferélik az időt és még az estebédhez se megy haza, hanem ott főzi meg a levest és onnan küldi haza a hodzsának.
Egy tolvaj oson be a hodzsa házába és egyik szobából a másikba, míg a hodzsa szobájába is benyit. Nagyot rémül a tolvaj, de amikor látja, hogy ügyet se vet rá a gazda, összeszedeget mindent, sőt a turbánt is leszedi a hodzsáról és illa berek nádak erek.
A szomszéd fia pedig ihol a levessel és nyújtja oda a hodzsának. Jegyet füttyent a hodzsa, hármat kanyarít a karjával és mutatja a tarfejét. Azt akarta vele mondani, hogy meglopták őket, hogy összeszedték a sok holmit és hogy még a turbánját is elvitték. A fiú ám másként értette a magyarázatát. Úgy, hogy forduljon vagy hármat és a feje felé emelje a tálat. Meg is cselekszi a gyerek és amint odatartja a tálat, végigönti vele a hodzsát, szemét, száját, arcát, szakállát. Még csak meg se mukkant a hodzsa, hogy oda ne vesszen a fogadása. Lélekszakadva rohan vissza a gyerek a hodzsa feleségéhez és mondja a nagy szomorúságot, hogy kirabolták a házukat és hogy eszét vesztette a hodzsa. Siet az asszony, ahogy csak az ereje bírja és azzal nyit be szegény urához:
- Allah szerelmére, mi történt veled?
Nyugodtan szólal meg a bölcs hodzsa:
- Menj és etesd meg a szamarat, mert íme te veszítetted el a fogadást, te szólaltál meg elsőnek.

Arra kéri a hodzsa a feleségét:
- Menj csak át a szomszéd boltba és hozz egy kevés sajtot, hogy erőre kapjon a gyomrom és hogy javuljon az étvágyam.
Elment az asszony és azzal jön vissza, hogy elfogyott a sajtja. Azzal vigasztalódik meg a hodzsa:
- Annál jobb, legalább nem gyengül le a gyomrom és az étvágyam se romlik meg.
- Most már melyik igaz a kettő közül? - kérdi a felesége.
- Ha van sajt, akkor az első; ha pedig nincs, akkor a második mondásom az igazi, - feleli megfontoltan a hodzsa.

Két felesége van a hodzsának. Azzal állítanak be egy nap a hodzsához:
- Melyikőnket szeretsz jobban?
- Ugye engem? - kérdi az egyik.
- Ugye engem? - kérdi a másik.
Vakarja a hodzsa a füle tövét és mondja az egyiknek, hogy: téged is szeretlek; mondja a másiknak, hogy: téged is szeretlek.
Ám nem éri be szóval a két asszony. Hozzá lép az egyik, a fiatalabbik és azt mondja neki:
- Efendim, ha például csónakba ülnénk mi ketten, a te két feleséged, a csónak felborulna, beleesnénk a vízbe, te pedig ott állanál a parton, vajon melyikünket húznál ki elébb a vízből?
Megint vakar egyet a hodzsa a fülén, ránéz az egyikre, a fiatalabbikra, aztán ránéz a másikra, az öregebbikre és azt kérdezi tőle:
- Izé, ugye te tudsz valamennyire úszni?

Nagymosás volt a hodzsáéknál és viszik a sok szennyest a tó mellé. Kirakják a sok fehérneműt, a sok tarka ruhát és a szappant is odakészítik hozzá. Már éppen neki akarnak látni a munkának, amikor egyszerre csak lecsap egy holló, megragadja a szappant és elrepül vele.
- Hodzsa, - sipítoz az asszony, - fuss az után a holló után, elragadta a szappanunkat, kerítsd valahogy vissza.
- Sose lármázz annyit, - csitítja az ura, - piszkosabb az a holló, mint a mi ruhánk, csak hadd mosakodjék azzal a szappannal.

Már mondtuk volt egyszer, hogy két asszony boldogította hodzsát. Egy-egy kék gyönggyel ajándékozta meg őket a hodzsa külön-külön, hogy se az egyik ne tudjon róla, se a másik.
- Az én nagy szeretetemnek a jele ez az ajándék, - mondja külön az egyiknek és külön a másiknak.
Rátámad egy nap a két asszony, de nem külön ám, hanem egyszerre, hogy:
- Kit szeretsz közöttünk jobban? Kihez húz jobban a szíved?
- Ahhoz, - feleli a hodzsa, - akinél ott a kék gyöngyöm.
Úgy tesz a két asszony, mintha megsértődtek volna és csak titokban örvendeztek, hogy:
- Engem szeret az uram, - gondolja az egyik.
- Engem szeret az uram, - gondolja a másik.

Vásárra viszi a szamarát a hodzsa és átadja a tellálnak (a kikiáltónak), hogy veresse fel az árát. Veszi a tellál a szamarat, körülsétáltatja a vásáron és úgy agyba-főbe dicséri, hogy ugyancsak felszökött az ára. Amint hallja a szép szókat a hodzsa, neki is kedve támad a szamárhoz, még többet ígér érte és a jó drága áron meg is kapja végül.
Közben pedig az történik, hogy tejfelért megy az asszony a boltba. Amint mérik neki a tejfelt, suttyomba lecsúsztatja a karjáról a kösöntyűjét, odadugja a mérőre, hogy többet mutasson a rendesnél.
Amint eldicsekszik vele az urának, ilyen szókra fakad a hodzsa, vakargatván a füleit:
- Ha még továbbra is így gazdálkodunk, majd csak zöld ágra vergődünk.

Megannyi Paradicsombéli folyó,
Mindannyian Isten hívó szavára folynak,
S ott minden fülemüle
Folyton folyvást csak ezt énekli: Istenem, Istenem.

A tubafa ágainak sűrűjében,
A nyelvek, melyek Koránverseket recitálják,
A Paradicsom rózsái világítanak,
Csak illatoznak: Istenem, Istenem.

A nemzetségek, mint az arany, oly fénylők,
A falevelek ezüsttől fénylenek,
Az ágak, melyek ragyogóak,
Ragyognak, Istent hívják

Örök szüzek a magas csúcson,
A holdfénynél jobban ragyogva,
És mósusz, ámbra szavuk,
Andalognak Istent hívva.

Akik szívből hisznek,
Szemükből könny folyik,
Egészen és teljesen Fényben-
Ők is mindig Istent mondják.

Az Ég kapui megnyílanak,
Az Irgalom mindenkihez leereszkedik,
A mennyországi út kapuja
Feltárulva hívja Istent.

Te, Yunus menj barátaidhoz,
Ne hagyd a mát holnapra,
E reggelen mennék Istenhez,
Zarándokolva ajkamon hívva Istent.

Levest szürcsöl egy nap a hodzsa és elégeti a száját, hogy ott hagy asztalt, leveses tálat, kirohan az utcára és torkaszakadtáig kiáltozza:
- Emberek, meneküljetek, tűz ütött ki a gyomromban.

*
Barackkal volt a hodzsa zsebe teli, úgy sétálgatott az utcán. Találkozik egy barátjával és azt mondja neki:
- Ha ki tudod találni, hogy mi van a zsebemben, a legnagyobb barackot adom oda neked.
- Barack, - találja ki a leleményes ember.
Elcsodálkozik a hodzsa és azt mondja annak az embernek:
- Melyik kurafi árulhatta el neked?

*
Megharagudott a községe a hodzsára és bepanaszolják a bírónak. Hívatja a bíró a hodzsát és azt mondja neki:
- Nem akar többé a községed, másutt keress magadnak helyet.
Azt feleli rá a hodzsa:
- Tulajdonképpen én untam rá a községemre. Menjenek és más helyen telepedjenek meg. Annyi sok ember csak talál magának egy falura való helyet.

*
Egy szőlőskert volt eladó a városban és mert olcsó volt az ára, négyen-öten is meg akarták venni. Odamegy a venni szándékozók egyike a hodzsához és arra kéri, hogy alkudjon még le valamit az árból. Odasiet a hodzsa a kert gazdájához és alkuba bocsátkozik vele. Eljön másnap a vevő és kérdi a hodzsától, hogy van-e valamelyes eredménye?
- Nyélbe ütöttem a dolgot, - feleli a hodzsa, - de sok fáradságomba is került. Tele beszéltem a fejét, hogy így nem ér annyit, úgy nem ér annyit és ugyancsak lealkudtam az árából. Mit szólsz hozzá?
Nagyot hálálkodik az ember és szinte ugrálgat az örömében.
- Nem kérded, - szól a hodzsa, - hogy mennyi a hasznom belőle?
- Remélem, - feleli az ember, - neked is csak juttat valamicskét a gazdája.
- Bajos egy kissé, - feleli a hodzsa, - mert ha már annyit le tudtam belőle alkudni, inkább magamnak vettem meg a kertet. Én lettem az új gazdája.

*
- Hodzsa efendi, - kérdezik tőle egy ramazáni estnek késői idejében, - hány az óra?
- Mindössze csak egy órám van, az is a zsebemben.
- Nem azt kérdezem én, - feleli az illető, - hanem, hogy mennyi az óra?
- Száznyolcvan gurust adtam érte, annyiba van nekem, - feleli a hodzsa.
- Megint nem értettél meg, - mondják neki, - hogy állunk idő dolgában a mai estével?
- Talán vacsorára akarsz hozzám jönni? - kérdi a hodzsa. - Friss kenyerem van, friss hagymám, sárgadinnyém, ugorkám és azt hiszem, hogy piláf (rizs) is előkerül hozzá.
- Talán gúnyolódni akarsz velünk, - mondják. - Milyen időben vagyunk most?
- Épp nyár közepén, nagy melegben, - hangzik a hodzsa felelete.
- Hodzsa efendi, - kiált rá a sok ember, - nem a tréfa kedvéért kérdezzük mi. Ember, milyen ez a mostani idő?
- Mi van azon kérdezni való? - mondja végül a hodzsa. - Késői idő.

*
Azt kérdezik egyszer a hodzsától, hogy a napnak vehetni-e több hasznát, avagy a holdnak-e?
Azt feleli a bölcs hodzsa:
- Nappal kél fel a nap és így nem veszi az éjjelnek hasznát. A hold az éjszaka kél fel és világossá teszi a mindenséget. Így hát a holdnak veszik több hasznát.

Épp a zöldséges bolt előtt haladt volt el a hodzsa. Az ajtófélfánál állott a boltos és amint megpillantja a hodzsát, megszólítja, hogy hozza rendbe a tartozását, már jó ideje, hogy adósa vele.
- Mutassad a deftert (írást), - mondja a hodzsa; közben meg azon gondolkozik, hogy miképp juthatna ki a hínárból. Amint nézik az írásokat, azt látja a hodzsa, hogy harmincegy gurus az adóssága. Nézegeti a másik oldalán is, ott meg az imámnak látja az adósságát, huszonöt gurusra rúgott éppen. Egyet gondol a hodzsa és azt mondja az együgyű boltosnak:
- Jó barátságban vagyok az imámmal; amivel ő tartozik, mintha én tartoznék vele és amivel én tartozok, mintha neki lenne az adóssága. Huszonöttel tartozik ő, én meg harminceggyel. A különbség mindössze hat gurus. Add ide azt a hat gurust és se nekem nem lesz többé tartozásom, se az imámnak.
Még a boltos örült neki a legjobban, hogy kiegyenlítődött a két tiszteletes tartozása. Pedig amint gondolkozott rajta és próbálgatta a számolgatást, sehogy se boldogult vele.

*
Egy borjút csent el a hodzsa a szomszédjától. A hodzsa levágja, a húsát megeszi, a bőrét pedig elrejti. Észreveszi harmadnap a szomszéd, hogy ellopták a borját és kiáltozni kezd az utcán:
- Mohamedánok, elloptak egy ökrömet, nagy kár esett rajtam.
Hallja a kiáltozását a hodzsa és megbotránkozik rajta. Fogja a borjúbőrt, kihajlik vele az ablakán és azt kiáltja oda a szomszédjának:
- Szégyeld magad, vén tolvaj, hogy ökröt akarsz a borjad helyett.

*
Elpanaszkodik egy ember a hodzsának, hogy sose lát napot a háza.
- Hát a meződ lát-e napot? - kérdi tőle a hodzsa.
- Persze hogy lát, - feleli az ember.
- Akkor a mezőre cipeltesd a házad, - feleli a hodzsa.

*
Egy kevéske pénzecskéje volt a hodzsának és félt, hogy el találják tőle lopni. Elrejti a szobája egyik sarkában és amikor ki akar menni, visszafordul az ajtóból és arrafelé néz, ahová a pénzét dugta volt el.
- Más helyre kell eldugnom, - mondja a hodzsa, - mert ha tudom a helyét, hátha én lopom el?

*
A mecsetbe várták a hodzsát, hogy elimádkozza az aznapi imádságokat. Jó kedvükben voltak a hívők és meg akarták tréfálni a hodzsát.
- Ha majd beteszi ide a lábát és üdvözöl bennünket, ne köszönjünk neki vissza, - volt a közös megállapodásuk. - Vajon mit szól majd a hodzsa?
Rövidesen meg is jön a hodzsa és amint köszönti a hívőit, senki se köszön neki vissza.
Szétnéz közöttük és mintha nem is látná őket, így szól maga-magának:
- Úgy látszik, hogy senki se jött ma a templomba, egymagamra maradtam, - szólt és magukra hagyta őket.

*
Egy tó partjára fekszik le a hodzsa és úgy tesz, mintha már meghalt volna. Arrafelé jön épp egy ember és így szól magában:
- Vajon hol lehet ennek a tónak az átjárója?
Azt feleli rá a halottat játszó hodzsa:
- Amikor még életben voltam, errefelé szoktam volt átkelni. Most, hogy halott vagyok, nem igen tudom már a helyét.

Naszreddin igen bizalmas viszonyba keveredett a királlyal. Bölcs és mosolyt fakasztó mondásaival, megjegyzéseivel olyannyira elnyerte a király kegyét és bizalmát, úgy hogy mindennapi vendéggé vált udvarában.
Egy nap a király igen megéhezett. A főszakács padlizsánnal lepte meg az uralkodót. A királynak annyira ízlett a padlizsán, hogy megparancsolta, ezután minden nap ez kerüljön az asztalra.
" Hát nem királyi étek, nem a világ legízletesebb zöldsége a padlizsán? " kérdezte a király a Hodzsát.
" Nagyon is az, felség, kétség kívül a padlizsán a padisahhoz legméltóbb zöldségféle " készségeskedett a Hodzsa.
Amikor azonban a hetedik napon is sült padlizsán került a király asztalára, az uralkodó kedvetlenül tolta el maga elől a tányért.
" Vigyétek innen! Ez egyszerűen pocsék! Ehetetlen!
" Mennyire igaza van fenségednek " szekundált a Hodzsa. " A padlizsán tudvalevőleg a világ legpocsékabb zöldségféléje.
" Mintha egy hete még azt mondtad volna, hogy a világon ez a legízletesebb, vagy nem? " kérdezte gyanakodva az uralkodó.
" Persze, hogy ezt mondtam " ismerte el a Hodzsa. " De kérem, ne feledje, hogy én felségedet szolgálom, nem a padlizsánt!

A Hodzsa a szomszéd faluba indult szamárháton, amikor szamara váratlanul megbokrosodott és vágtatni kezdett. A Hodzsa nem gyozött a kapaszkodni, alig tudott a nyeregben maradni. A földeken dolgozó parasztok ámulva nézték a mellettük elporzó Hodzsát. Egyikük nem állta meg, és odakiáltott neki:
" Hová ilyen sietve, Hodzsa?
" Ne engem kérdezz " kiáltott vissza Naszreddin ", hanem a szamaramat!

Egyszer sziciliaiak jöttek vitorlás hajókon kifosztani a Kerkennákat. Egy reggelen az egyik falubéli észrevette a látóhatáron a vitorlákat. Azonnal hazarohant riadót fújni:
Fegyverbe! Jönnek a sziciliaiak! Öt hajónyian! Jönnek és kifosztanak mindent!"
A népek megijedtek, egymástól kérdezgették- mi tévők legyenek, az asszonyok sirtak, és zokogva karmolták magukat. Egy ember akit Szidi Ali Khanfirnak hivtak, azt mondta a parasztoknak:
"Menjünk pálmaleveleket vágni!"
Kis idő múlva pálmalevelek súlyától görnyedezve tértek meg. Szidi Ali Khanfir ekkor azt mondta nekik:
"Tegyétek ide a pálmákat. Ültessétek őket ide a partra. Azután menjetek, keressétek meg gyorsan az összes burnuszotokat és gyolcs ruhátokat." Hamarosan visszatértek sok ruhaneművel. Szidi Ali Khanfir vezetésével felöltöztették a pálmákat, majd elbújtak.
A sziciliaiak megérkeztek. Felgyűrték a vitorlákat, és nagy tömeget láttak a parton. Lőttek. Semmi se történt. Azon kívűl, hogy időnként a szél meglobogtatott egy-egy burnuszt. Később Chergui falujának lakói elrejtőztek a burnuszok mögött. Öt vagy hat puskájuk volt és egyszerre lőttek.
A sziciliaiak ezelőtt a hadsereg előtt mely nem hátrál meg és amely főbe lövi őket, sebtiben felhúzták vitorláikat és teljes sebességgel hazahúztak, nagyon megijedve.

A teaházban épp a háborúról mesélt néhány katona. Egyikük a következőképp mesélte el legutóbbi hőstettét a kiváncsi falusiaknak:
" És akkor én kirántottam a kardomat, és semmivel sem törődve egyenesen az ellenség sűrűjébe vetettem magam.
" És? És? " hangzott mindenfelől.
" Természetesen megfutamítottam a gyáva kutyákat.
Óriási tetszésnyilvánítás fogadta a hadfi szavait.
Naszreddin nem állta meg, hogy hozzá ne adja a maga történetét:
" Erről jut eszembe, hogy egyszer, nem is olyan régen, én is voltam csatában. Akkor, ott egyetlen csapással levágtam az ellenfelem, egy igazi óriás lábát!
" Már megbocsásson, jó uram " értetlenkedett a katonák parancsnoka ", nem lett volna jobb a fejét levágni?
" Hát persze, hogy sokkal jobb lett volna, de azt előttem valaki már megtette.

Egyszer több arab törzsfő is összejött Korbuszban - kezelésre. Naphosszig lefoglalták az összes fürdőmedencét. Senki nem mert semmit szólni, mert a törzsfők nagyon gazdagok voltak.
A többi beteg nem tudott fürdeni. Közöttük volt agy aggastyán, akit leánya kísért. Nagyon beteg volt és igen szenvedett. A leánya elszomorodott atyja ekkora szenvedése láttán és azon, hogy nem tudja a legkevésbé sem megkönnyíteni.
Azt mondta magában: "Az atyám sohasem fog tudni kigyógyulni. Az arab főnökök naphosszig elfoglalják az összes fürdőmedencét és ha történetesen valamelyikük szabadon is hagy egy helyet, az én apám nem tud odaülni, mivel nagyon szegény! És a fürdő annak a betegnek áll szolgálatára amelyiknek több pénze van. Hogyan is tudnék könnyíteni atyám baján?
Kétségbeesésében az ifjú leány kiment a tengerpartra, zokogott , rimánkodott és fohászkodott. De csodák-csodája! Abban a mértékben ahogy könnyei a földre hullottak, egy-egy sovány vízcsepp buggyant ki a talajból, és nőttön-nőtt mind, míg bugyborékoló forrássá nem lett.
És az ifjú leányka meghallotta az Úr hangját, mely azt mondta: "Vigasztalódj meg. Ez a víz pontosan olyan minőségű, mint az amelyikben a tekintélyesek szolgáltatják ki magukat. Fürdesd meg ebben atyádat, és meggyógyul, szegénysége és az arab törzsfők önzésének ellenére."

Szidi Manszur egy néger béres volt egy parasztgazdánál. Minden áldott nap kiment szántani a földre.
Egyszer a gazda, kiment maga is a földre, munkáját ellenőrizni. Elbújt az olajfák mögött és ezt látta:
Jött egy ló, húzott egy ekét, megfordult minden barázdával és nagyon gyorsan dolgozott, megállás nélkül. De csodák -csodája, manszur nélkül. Egyedül dolgozott.
Végül a gazda meglátta Manszurt egy olajfa alatt teljes hosszában elterülve, amint éppen az igazak álmát aludva hortyogott.
Ezt látnia kell az asszonynak! Nosza! Gyorsan, gyorsan!.Manszur egy marabu, egy moszlim szentember!
-Egy marabu?
-Horkol és a lova magától dolgozik.
Hazaszaladtak a földről és elújságolták a hírt szomszédaiknak, akik csatlakoztak hozzájuk és visszaindultak a földre, csudát látni.
De útközben éppen szembetalálkoztak Manszurral aki lován ülve hazafelé tartott. Az emberek megálltak és senki sem mert kérdést feltenni Manszurnak.
Ettől a naptól fogva, Manszur mindig a legjobb falatot kapta, a legjobb szobát és gazdája sosem rótta meg, nem akart rá haragudni.
Néhány évvel később egy reggelen Manszur nem kelt fel. Hivatta a gazdáját és ezt mondta neki:
"Úgyhiszem, befejezem a kend szolgálatát. Meghalok."
-Hogyanis halnál meg, hiszen még erős vagy!..
-Tudom, hogy meg fogok halni, és mivel mindenkor jól szolgáltam kendet, holtom után tegyen nekem egy utolsó szívességet: Vezesse elő a lovamat, tegye föl testemet a hátára, és hagyja elmenni. Kövesse, és ott ahol megáll, ott temessen el. Ez az Isten akarata.
Manszur meghalt. Megtették amit meghagyott, és ott lett elföldelve, ahol a lova megállt. Az emberek, tisztelettel eltelve, egy marabut /szent ember síremléke/ emeltek fölötte, melyet ma is látni Szfax mellett.
Manapság, Isten segedelmével még mindig csodákat tesz. Betegeket gyógyít, megvédi azokat, akik veszélyben vannak, ha sírja mellett báránnyal vagy más állattal áldozatot mutatnak be.
DE szigorúan meg is bünteti azokat, akik nem tartják be ígéreteiket!

Hol volt hol nem volt, no nem az Óperenciás tengeren túl, csak emitt, Bokhara környékén történt valamikor, amikor még a mi Naszreddin Hodzsánk járta csacsijával a világot.
Ez a szamár nagyon hűséges is volt,de egyúttal hallatlanul makacs is, s ennek ellenére gazdáját nagyon szerette.
Nos, Naszreddin Hodzsa hosszú és fárasztó út után megérkezett a már említett városba, s mivel nagyon fáradt volt a hosszú úttól és már ráfért egy nagy tisztálkodás is, elment Bokhara egyik legjobb hammamjába (közfürdő).
A hammamban volt minden,amit a fáradt utasok megkívánhattak, így gőzfürdő és kitűnő masszázs is.
A Hodzsa megtisztálkodott, majd masszázst kért.
A masszőr látva a vendége kopottas ruháit, nem sok baksist (borravaló) remélt tőle.
Ezért ímmel-ámmal, s gyorsan is megmasszírozta Naszreddin Hodzsát.
Naszreddin Hodzsa a masszázs befejeztekor egy aranyat adott a masszőrnek baksis gyanánt, aki a pénzt meglátva, szinte a földig hajolva búcsúztatta el a távozó Hodzsát.
Másnap Naszreddin ismét elment a hammamba, megfürdött, majd megkereste az előző napi masszőrt, s kért egy újabb masszázst.
A masszőr emlékezve az előző napi arany baksisra, jól alaposan átdörzsölte és megmaszírozta vendégét, s ennek az ideje is kétszerese volt az előző napinál.
A masszázs befejeztekor nyújtotta a markát derék masszőrünk, aki meglepetésre csak néhány rézgarast kapott.
Rögtön szóvá tette, hogy miért kapott ilyen kevés baksist, holott nagyon alapos és lelkiismeretes munkát végzett.
A reklamációra Naszreddin Hodzsa így válaszolt a kioktatás végére teljesen elképedt masszőrnek:
"A tegnapi aranyat a mai masszázsért adtam baksisként, a mai rézgarasok baksisai voltak a tegnapi masszázsnak!"
Naszreddin Hodzsa ismét igazságot tett, agyafúrtságával megtanította a felfuvalkodott masszőrt, hogy "nem a ruha teszi az embert!"

Egy az Isten,
Fogadalmam Neki küldöm.
Az igazságot e szavak rejtik:
La illáha illallah!

Szeretem Őt tiszta szívből,
Fájdalmunkra Ő a gyógyír.
Mindenek feletti szeretetem jelei:
La illáha illallah!

Ő a sötétség legyőzője,
Hozzá nincs fogható.
Mindig létezett:
Lá illáha illallah!

Világok Ura Ő,
Ezért vannak e szavak,
Így, hangosam és kristálytisztán:
Lá illáha illallah!

Bolondság az, hogy mindenki kelepcében
Különböző hitét magasztalja!
Ha az Iszlám Istent eredményez,
Az Iszlámban kell élünk, halnunk mindannyiunknak.

Hegyekkel és sziklákkal
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!
Hajnalhasadáskor madarakkal
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

A vizek mélyén halakkal,
Puszták belsejéből a gazellákkal,
"Jahu"-val az ajkaim kapuján
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

Magasan az Egek Országából, Jézussal,
A hegyek pereméről Mózessel,
Kinek pálcájával kezemben
Hívni akarlak ó Uram, o Uram!

Jóbbal, aki fájdalmában kővé vált,
Jákobbal, kinek szeme sírt,
És Mohameddel, barátoddal
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

Köszönettel, forró hálával,
"Egy az Isten", e legmagasztosabb kinccsel.
Mindörökkön, örökké, állandóan
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

Szavaim vízhangjával,
Galambokkal és fülemülékkel,
Együtt, kik Istent szeretik, mindannyian
Hívni akarlak Uram, ó Uram!

Mese Naszreddin Hodzsáról

Egyszer volt, hol nem volt egy csavaros eszű, szegény török ember, aki szamarával járta a világot.
Őt Naszreddin Hodzsának hívták, s e név bizony sok olvasó számára nem ismeretlen.
Ő testesíti meg az igazságot, a nép igazságát, a furfangot és a történet végén a kiadós "csattanókat".
Nos, íme egy történet a mi Naszreddin Hodzsánkról:
Történt egyszer, hogy a Hodzsa visszatért Bokhara városába, mely igen kedves volt számára.
Szokás szerint pénztelen volt, mert ha volt is néha pénze, azt az ínségben szenvedőknek adományozta, így is gyakorolva a muszlim kegyességet, ellentétben a gazdag kánokkal.
Volt némi pénze, s a tarisznyájában egy nagyobbacska száraz pita (török kenyér).
Szamarát a város bazárja felé irányította, gondolva, hogy majd csak akad valaki, aki megszánja, vagy alkalmi munkával némi élelmiszerhez juthat. Már igen korgott a gyomra, a nap a vége felé járt, várta, hogy a müezzin mikor fogja majd az adhant (imára hívás) mondani a napnyugtai imát jelezve.
A bazárban kantárra fogta szamarát, s elvegyült a tömegben, kereste a sütödéseket.
Az ínycsiklandó kebab illata hamar megcsapta a mi Naszreddin Hodzsánk orrát, s így orránál fogva vezette önmagát a lacikonyhások utcájába.
Szegény hodzsának már nagyon korgott a gyomra, s megállt az egyik kövér, pirospozsgás gazdagnak tűnő kebab bódé tulajdonos előtt.
A tulajdonos gyanakodva vizsgálta emberünket, s árgus szemmel figyelte, hogy az nehogy elcsenjen valami jó falatot az asztalról.
A faszénen pirultak a jobbnál jobb birka és szárnyas húsok, a rizs, a piláf, a datolya halmokban állt.
Naszreddin nagyokat nyelt, majd komótosan előhúzta száraz kenyerét és a piláfból és a kebabból előáramló nagyszerű illatok és gőzök felé tartotta azt.
A kenyérke hamar megpuhult a jó illatú gőzökben, így Naszreddin komótosan nekiállt a pita falatozásának.
Alig harapot kettőt a kenyérből, a bódé tulajdonosa vasmarokkal ragadta meg karját, s ráförmedt:
"Fizetni ki fog!?"
"Fizetni? Ugyan miért?" Válaszolta Naszreddin, miután üggyel-bajjal kiszedte karját a behemót pirospozsgás ember kezéből.
A bódétulajdonos rikácsolására már kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük, s érdeklődve hallgatták a vitát.
"Azért kell fizetned, mert az én húsaim és piláfom gőzében itattad át száraz kenyered!" így a kebebos.
Naszreddin Hodzsa kissé elgondolkodott, majd szólt:
"Ó igazhívők, most figyeljetek! Ennek a kebabosnak igaza van, rászolgált a megfelelő fizetségre! Ha fizetségem nem lesz megfelelő, úgy vihettek azonnal a város kádijához (muszlim bíró-jogtudós)!"
A körül lévők és a dagadt kebabos helyeselve bólogattak, mindenki várt, hogy ugyan mivel fog fizetni ez az ágrólszakadt utazó. Senki sem sejtette, hogy magával Naszreddin Hodzsával beszélnek.
Nazsreddin így szólt: " Nos, te derék ételtulajdonos, tartsd ide füleidet!"
S közben elővette pénzecskéjét a tarisznyából, markába vette, s az odahajló követelődző füleinél megcsörgette garasait, majd a pénzeket visszatette a helyére. A kebabos elképedt, az érdeklődő emberek csodálkozva várták, hogy mi történik ezután.
"Látod kedves ételek atyja! Te megengedted, hogy ételeid illatait orromba szívjam, kenyerem beigya magába.
Én is megérdemelt fizetségben részesítettelek! Füleid perceken át hallhatták pénzérméim csörgését! Megfizettem, nem vagyok adósod."
A hallgatóság hatalmas nevetésben tört ki, a kebabos elképedt, elszégyellette magát, s visszaballagott pultja mögé, mint egy leforrázott kutya.
Naszreddin Hodzsa pedig szamarát vezetve, kenyerét majszolva továbbállt.
Kis idő múlva a hátrahagyott emberek elkezdtek suttogni: " Ez csak a mi Naszreddin Hodzsánk lehet.visszatért városunkba!"

Vers

Hegyekkel és sziklákkal
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!
Hajnalhasadáskor madarakkal
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

A vizek mélyén halakkal,
Puszták belsejéből a gazellákkal,
"Jahu"-val az ajkaim kapuján
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

Magasan az Egek Országából, Jézussal,
A hegyek pereméről Mózessel,
Kinek pálcájával kezemben
Hívni akarlak ó Uram, o Uram!

Jóbbal, aki fájdalmában kővé vált,
Jákobbal, kinek szeme sírt,
És Mohameddel, barátoddal
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

Köszönettel, forró hálával,
"Egy az Isten", e legmagasztosabb kinccsel.
Mindörökkön, örökké, állandóan
Hívni akarlak ó Uram, ó Uram!

Szavaim vízhangjával,
Galambokkal és fülemülékkel,
Együtt, kik Istent szeretik, mindannyian
Hívni akarlak Uram, ó Uram!

A kis galamb
tuniszi mese

Volt egyszer egy királyfi, aki nagyon szerette a kismadarakat.
Egy napon, kedvenc galambjainak egyike eltűnt és ifju gazdája vigasztalanul indult keresésére szenvedélyes útján.
Egyik terasszról a másikra ment a madár után, folyton irányt változtatva, mignem észrevett Allahnak hála egy nyitott ablakot, mely mögött a napnál ragyogóbb ifju leány varrogatott gazdája mellett, és egy fekete és csúnya lányt aki olyan gonosznak és kellemetlennek tűnt, mint amennyire türelmes és csendes volt az ifjú leány.
A királyfi, elragadtatva az ifju munkáslány szépségétől,elhatározta hogy feleségül veszi, és megkérte a lány gazdáját, aki szabó volt, hogy készitsen számára királynőhöz méltó ruhát.
Nekifogtak hát, de a fekete és ocsmány lány, szivében haraggal és irigységgel fogott varráshoz, és a jó és csendes munkáslány menyasszonyi ruhájának himzéséhez.
Ezalatt közelgett az este, melyen az ifju gyermeknek vőlegényéhez kellett mennie. Eljött hát gazdája és igy szólt hozzá: "Jer gyönyörűségem, ma este nem fésülheti szép hajadat senki más csak én!"
Az ifju leány jóhiszeműen hagyta magát. A másik felállitotta őt egy székre, munkaasztalához közel, megragadta a szépség haját, beleszúrt a fejébe ötven tűt, melyeknek a varázskelmét kellett volna összedolgozniok.
Szűkölve a fájdalomtól, ahogy a tűk a fejébe hatoltak, a kisleány égre emelte tetkintetét és igy könyörgött:
"Oh. Istenem! Add,hogy elhagyhassam ezt a földet, és könnyedén felszállhassak az égbe, mint a kismadarak!"
Azonnyomban eltűnt az ifjú leányzó, és a nyitott ablakon át, szárnyait suhogtatva csak egy fehér torkú kisgalambot lehetett látni, ahhoz hasonlót, mint amelyet elvesztett a herceg.
Ezután - magára öltvén a boldogtalan ifju leányzó ruháját- a feketebőrű lány fátylak közé rejtve, elfoglalta helyét a menetben, mely a herceg kivánsága szerint a palotába kellett kisérje a menyasszonyt, és a felesége lett.
Azonban egy nap, amikor az ifjú, álmodozó és szomorú herceg a nap melege elől félrehúzódva pihent, megütötte a fülét egy édes madárdal. És ez a dal azt mondta:
"ó, én aki a legszebb voltam a szépek között, akit egy herceg szeretett, lám, im kisgalambbá lettem, arra kárhoztatván, hogy naponta terasszról-terasszra szálljak, miközben az én hercegem nőül vette a feketebőrű lányt!."
"Azonnal keritsd nekem elő azt a kisgalambot!"-szólt a herceg a szolgájának, és amikor ura lábánál volt, a kisgalamb megismételte dalát.
A herceg, aki annyira szerette a madarakat, és aki annyit sirt kedvenc galambja után, megóvta ezen oly édes dalú kisgalambot, dédelgette és szerette.
Némi idő múltán el kellett utznia. Mivel hosszú távollétre készült, magához hivatta szolgáját:
"Jól vigyázz erre a kisgalambra, mondta neki. Tudod mennyire szeretem.magad fogod gondozni, ahogy én szoktam, amig vissza nem térek a palotába!"
Az inas megigérte, de a fekete királykisasszony hallotta.
"Hogyan merészeli- mondta magában- a királyfi jobban pátyolgatni ezt a gyűlöletes madarat mint engem?!"
Dühtől tajtékozva hivatta a szolgát.
"Öljék meg a madarat!-üvöltözött: fojtsák meg ebben a minutában és süssék meg!"
-De asszonyom!-szólt a szoláló.
-Meg akarom enni a vacsorámat!" itélt a királykisasszony.
Az inas nem mert válaszolni. Elővette kését és megölte a szerencsétlen kisgalambot. A kegyetlen királykisasszony elégedetten várta a herceg visszatértét.
De nem vette észre, hogy azon a helyen, ahova kifolyt a madár vére,
Egy kis almafa suháng hajtott ki és szemlátomást növekedett. Nemsokára még almák is termettek rajta és egyik amely a legszebb és legragyogóbb volt az összes között, páratlan fényben pompázott a fácska legtetején. Csodálatos módon úgy tűnt, hogy gombostűk aranyozzák be.
"Hozzák elő a galambomat!"-rendelkezett a palotába visszatérő herceg.
A királykisasszony emelkedett szólásra:
"Kegyelmes uram, minden gondosságunk ellenére, az Ön madara elszállt."
A herceget erősen elöntötte a harag, és sétálni ment a kertjébe,pillantása hirtelen ráesett az almafára, azon is a csodálatos almára.
"Mi ez? Szólt szolgájához aki követte. Tél közepén almáktól rogyadozó almafa?! Szakitsd le nekem azt amelyik úgy fénylik a napon mint egy ifjú leány ragyogó arca!"
A szolga leszakitotta az almát, de amint urának nyújtotta, szerencsétlenül elesett és az alma összetörött a földön. Egy ifjú leány lépett ki belőle, oly szép és oly ragyogó, hogy a herceget elkápráztatta.
"Ki vagy Te? -kérdezte tőle.
"Nem ismersz hát fel?"- válaszolt az ifjú leány megölelve a királyfit. Én vagyok az akit el akartál venni: de esküvőnk éjjelén úrnőm annyira megkinzott, fejembe szúrván egész gombostűsdobozát, hogy nem maradhattam tovább a földön. Azzá a kisgalambbá váltam amelyet Te magadhoz vettél és amelyik elbűvölt téged dalával. Amint elutaztál, a fekete királykisasszony, aki elfoglalta helyemet a palotádban- megölt.
A herceg megharagitva megragadta a gonosz asszonyt és azon szolgái közé dobta, akiknek a tyúkóltisztogatás volt a feladatuk.
Feleségül vette végre a szép ifjú leányt és boldogok lettek.

Az almából született kislány
magrebi mese

Egy házaspárnak sohasem született gyermeke. Egy szép napon a gazda felkeresett egy boszorkányt és ezt mondta:
"Annyira szeretném, ha apácskának hívnának, mondd meg nekem, mit tegyek, hogy így legyen.
-Fogd ezt az almát, etesd meg a feleségeddel, de te ne egyél belőle."

A szegény ember eltette az almát és hazafele indult. De olyan kívánatosnak találta az almát, hogy nem tudott ellenállni, és beleharapott egyet.
Néhány hónap múlva, egyszer csak azt látja, hogy puffad, dagad a lába és egyre nagyobb. Minden masszírozás és ápolás ellenére csak még nagyobbra fúvódott fel.
"Ó, én boldogtalan, mit tettem, hogy ettem az almából?"

Egy napon amikor délutáni pihenőjét tartotta, érezte, hogy felhasad a lába, és kijön belőle egy ragyogó kislány. Megszégyenülten felkapta a gyermeket és elvitte a sivatagba.
Azonban arra jött egy gazella. Észrevette a gyermeket és így szólt hozzá.
"Gyere kedvesem, kövess engem. Mért maradnál itt egyedül , sírva? Gyere, az én kicsinyeim között fogsz élni, velük együtt növekszel fel, és én mindnyájatoknak jó anyja leszek."
A kislány követte hát a gazellát, nagyon örült, hogy vele élhet. Néhány év múlva, elragadó leány lett belőle: de csak egy kis vadóc lett, aki menekült az emberektől.

Egy király épp arra vadászott, egy napon észrevett egy csapat gazellát, amelyben egy csodaszép leány volt.
"Meg kell fognom -mondta magában, -túl szép ahhoz, hogy itt hagyjam bolyongani a vadakkal a sivatagban ."
Elindult hát, megkereste a szolgáit és ezt mondta nekik: "menjünk gyorsan, állítsatok csapdát, és segítsetek nekem megfogni azt a szőke leányt, amelyik ott fut a távolban!"

A z inasok végrehajtották a király parancsát és szenvedélyes küzdelem árán, végül megfogták a kislányt. A király elvitte palotájába és feleségül vette. Fényesen felöltöztette, mesés ékszereket adott rá, és így még szebb lett mint volt.

Sajnos a királynak már volt hat felesége, így a vadóc a hetedik lett. Mivel a király legfiatalabb és legkedvesebb felesége lett, a többiek féltékenyek voltak. Összeesküdtek az elvesztésére. Azt mondták neki egy napon, amikor a király távol volt:
"Nagyon szép a hajad! Akarod, hogy megfésüljünk?"
Az ifiasszony jóhiszeműen leült melléjük, és hagyta magát fésülni.
"Vágjátok le a haját!"- mondta erre az egyik.
-Döfjünk belé gombostűt!- szólt a második.
-Haja helyett tollakat tűzzünk rá!- így a harmadik.
-"Változtassuk galambbá és űzzük el a palotából!"

így is tettek és a mi fiatalasszonyunk galambbá lett és elrepült. Ágról ágra szállt, erdőben sétált és naponta megült a palota egyik falán sirámát dalolva:
Egy almából lettem,
Kitettek a sivatagba,
Egy gazella nevelt fel,
És a gazellákkal éltem.
Egy király meglátott és megszeretett,
Zsákmányul ejtett és elfogott.
Palotájába kisért és feleségül vett.
Gonosz asszonyok megcsaltak.
Elvonszoltak és átdöftek.
Levágták a hajamat és elhajtottak,
És ím itt vagyok, madárként szállok az égben.

Amikor befejezte sirámát, elrepült és a fal ledőlt. Ez igy ment szinte nap mint nap: ha a dolog folytatódik , nem marad palota. Elmesélték a királynak, mi történik, és az úgy döntött, hogy maga figyeli meg a madarat.
Elbujt egy bokor mögé és ott maradt, a galambra várva. Az pedig amint megérkezett, rászállt egy falra, eldalolta sirámát és elrepült- a fal pedig ledőlt. A király megpróbálta megfogni, ami nem okozott gondot, mivel, a galamb megismerte és engedelmesen rászállt a vállára. Elmesélte neki boldogtalan történetét. A király megsimogatta, kihúzta belőle a gombostűket, és a tollakat amiket beleszurkáltak a testébe, és elvágta a madzagot, ami arra szolgált hogy a szárnyakat tartsa. A galamb visszanyerte ifjúasszonyi formáját teljes szépségében. Így szólt ekkor a király:
"Dönts asszonyaim sorsáról, akik ennyi szenvedést okoztak neked- azt teszem, amit mondasz."
-Azt akarom, hogy mind gerendává váljanak és a palota újjáépülését szolgálják.
-"Legyen. Szólt a király. Szolgák, menjetek, tüstént keressetek három boszorkányt, és mondjátok nekik, hogy jöjjenek sietve."

Megparancsolta a boszorkányoknak, hogy változtassák gerendákká a feleségeit, amit azok meg is tettek. A gonoszok eltűntek, és a király nagy boldogságban élt ifjú asszonyával, akit nagyon szeretett.

A kalifa és a beduin
tuniszi mese

A nagy kalifa egy szép napon elhatározta, hogy elmegy az alattvalóihoz a síkság kellős közepére és arra kérte miniszterét, hogy az kísérje el.Hogy fel ne ismerjék őket, álruhába öltöztek és útra keltek. Hosszan barangoltak a vidéken, sokfelé ellátogattak.Már nyugovóra tért a nap, ezért amondók voltak, hogy már túl késő visszatérni a palotába. Észrevettek a mezőn egy sátrat. Bejelentkeztek és menedéket kértek éjszakára.

Egy vénasszony fogadta őket, leültette őket, és amíg a kávét felszolgálta - megérkezett egy fiatal beduin:
"Íme a fiam, mondta a banya, - megjött a mezőről."
Ezután feléje fordult és azt mondta:
"Menj, fogj egy csirkét, csinálok egy jó kusz-kuszt !"
Az étkezés végeztével birkabőröket terített le és gyékényt, leheveredtek és rögvest el is aludtak.

Napkeltekor azt mondta a kalifa a barátjának:
"Hogyan háláljuk meg ennek a derék asszonynak a jóságát? Nem hoztam magammal pénzt."
"Hagyjuk itt az egyik gyűrűnket, elrejtve a gyékényen", mondta a miniszter; "megleli és eladja majd, így csinos kis summához jut."
Ezt tette a két vándor és útra kelt; de hiába igyekeztek, az ifjú atyafi futva utolérte őket.
"Itt felejtették ezt a gyűrűt - mondta nekik...
"Köszönöm", szólt a kalifa. "Elmégy a palotába, bemutatod ezt az írást, ezzel beengednek; meg leszel jutalmazva".

Néhány nap múlva a fellah elment a palotába, felmutatta a belépőjét; a strázsák beeresztették. Megkérdezte hát:
"Hol van a nagy kalifa?
-A mecsetben.
-Mit csinál?
-Imádkozik az Istenhez, hogy adjon népének boldogságot és jólétet.
Ezért magam is tudok imádkozni, mondta a fellah".
Hazatérve, a nagy kalifa példájára, éjt nappallá téve fohászkodott az Istenhez.
Egy napon, amint épp csákánnyal szaggatta a földet, kincsre bukkant. Nagy volt az öröme! Olyan nagy, hogy elhagyta a csákányát és visszatért sátrába.
"Anyám! -kurjantotta el magát, nézd csak mit leltem!
-Aranyrögök! Kiáltott fel a szüle. Áldott legyen az Isten! Nagyon gazdagok lettünk!"

Másnap az ifjú elment a városba, nyalánkságokat és ruhát szerzett. Új élet kezdődött számukra: A szűkösséget jómód váltotta fel, a sátrat egy palota. Nem is kell mondanom, mekkora volt a kalifa és barátja csodálkozása, amikor arrafelé jövet, palotát láttak emelkedni a sátor helyén.Észrevette őket az egyik ablakból az ifjú legény, lesietett fogadásukra és meghívta őket, hogy térjenek be hozzá.
Nyolc napon által tartotta jól jeles vendégeit. Olyannyira és olyan jól, hogy a kalifa elragadtatásában odaígérte neki a leányát is.

A kisegér férje
tuniszi mese

Egy szegényember viskójában élt asszonyával és nem volt gyerekük. Mindketten azt kívánták, hogy legyen gyerekük, aki felvidítja otthonukat. Egy napon, amikor a szegényember elindult sétálni, találkozott egy ragadozó madárral, amely egeret tartott csőrében. Azt mondta:
- Megnézem, mit hozott ez a madár a csőrében.
Olyan helyre érve, ahol a madár eleresztette zsákmányát, egy ma született kisegeret lelt.
- Ó, egy kisegér - mondta magában és elvitte teljes elégedettséggel feleségének.
- Istenem! - sóhajtott az asszony - milyen boldog lennék, ha egy kislányom lehetne e helyett az egér helyett!
Be sem fejezhette azonban mondókáját, mire az egér egy kisbabává, pár napos kislánnyá változott.

A szegény szülők öröme mérhetetlen volt. A leányka növekedett és igen szép lett. Amikor eladósorba ért, az apja elhatározta, hogy csak a világ leghatalmasabb személyéhez adja. Azt tanácsolták neki, hogy ilyen személyt a Holdban keressen. Megvárta hát az éjszakát és felkapaszkodott egy magas hegyre. A Hold sugarai elözönlötték, és mikor egészen közel ért a szegényember így szólt:
- Hold, Hold! Azért jöttem, hogy felajánljam Önnek a lányom kezét, mert én a világ leghatalmasabb személyét keresem neki.
- Ó- mondta a hold - "van még nálam is hatalmasabb. Ez a nap, amely nálam is nagyobb és megvilágosítja a nappalt.
- Jó! - mondta a szegény ember - Ön nem az én lányom házastársa - és elindult felkeresni a Napot.
- Napom! Napom! - mondta, miután felkapaszkodott a legmagasabb hegyre - óhajtana-e a vejem lenni, mivel én a világ leghatalmasabbját keresem.
- Én nem vagyok a leghatalmasabb személyiség. Menjen, keresse fel a felhőt, aki engem is képes eltakarni és gyengíteni a fényemet.
A szegényember felkapaszkodott, felmászott tehát egészen a felhőkig, és megközelítve azt, így szólt hozzá:
- Felhő! Felhő! Óhajtana-e az én vőm lenni, mivel én a világ leghatalmasabb személyét keresem. Remélem, Ön az, akit szeretnék látni.
- Nem, Ön téved - válaszolt a felhő. - A szél sokkal hatalmasabb nálam, mert amikor fúj, engem is darabokra szaggat.
- Akkor Ön nem az én emberem - mondta a szegény apa.
És felkerekedett megkeresni a szelet.
- Szél! Szél! Azért jöttem, hogy felajánljam a leányom kezét. Azt mondták nekem, hogy Ön a világ leghatalmasabb személyisége, és én úgy hiszem, hogy senki más nem méltó az én lányomhoz.
- Nem, nem én vagyok a leghatalmasabb. A hegy nálam is hatalmasabb, mert akármilyen erősen is fújjam, nem tudom elmozdítani. Menj, nézd meg a hegyet.
- Hegy! Szeretne a vőm lenni, mert én a világ leghatalmasabbját keresem.
- A patkány hatalmasabb nálam - válaszolta a hegy. - A patkány el tud rágni a fogával, belém építi a fészkét és minden további nélkül lakik bennem. Menjen, keresse fel!
- Ó, patkány! Szeretne-e a vőm lenni? Én ugyanis a világ leghatalmasabb személyiségét keresem.

A patkánynak nagyon hízelgett ez az ajánlat, elfogadta. A szegényember így elvezette jövendőbeliéhez. Attól fogva, ahogy a patkányt meglátta, az ifjú leány egérré változott. És megülték az egér és a patkány nászát.

A kismadár és egy búzaszem története
afrikai mese

Volt egyszer egy nagyon incselkedő kismadár. Egy napon talált egy búzaszemet a mezőn. Felkötötte egy madzagra és a nyakába akasztotta mint valami kalárist. Felrepült és meg sem állt a királyi palota erkélyéig. Ott énekelni kezdett:
"Nekem az van, ami a királynak, nekem olyan van, mint a királynak!"
A király meghallotta és azt rendelte cselédeinek:
"Menjetek, nézzétek meg ki van a teraszon, ki az és mije van."
Az emberei felmásztak azonnal az erkélyre, de senki mást nem találtak, mint a kismadarat a búzaszemével.

Visszatértek hát a királyhoz és így szóltak:
"Ez egy kismadár, amelynek csak egy búzaszeme van."
A király erre úgy rendelkezett:
"Vegyétek el tőle a búzaszemet!"
Egy cseléd végrehajtotta a király parancsát és átadta neki a nyakravalót.
A kismadár azonban nyomban rázendített:
"Nekem az volt, ami a királynak, de féltékeny lett és ellopta!"
Olyan hangosan dalolt, hogy a király meghallotta, és azt mondta cselédjének:
"Menj gyorsan, add vissza a kismadárnak nyakékét!"
A cseléd sietett, visszaadta a kalárist a kismadárnak, amely abban a minutában újra énekelni kezdett, még hangosabban, mint azelőtt:
"Nekem az volt, ami a királynak, de féltékeny lett és ellopta. Megijedt azonban tőlem és visszaadta!"
Erre a király haragra gerjedt. Azt kommendálta cselédjének:
"Menj, fogd meg azt a hitvány madarat, öld meg és készíts nekem vele egy kusz-kuszt!"
A cseléd megtette amit az ura parancsolt, a madárhoz ment, megfogta, megfojtotta. De abban a pillanatban a madár megszólalt:
"Óh! Milyen szép ez a piros nyakék, amit rámadtál!"
A szakács megkopasztotta, megmosta és főzni kezdte. A madár erre így szólt:
"Milyen jó ez a fürdő! Milyen jót tesz nekem!"
Felszeleteltetvén azt mondta:
"Milyen nagyszerű masszázs!"
Amikor fűszerezték, megjegyezte:
"Milyen kitűnő parfüm!"
Sütni kezdték, erre elkurjantotta magát:
"Óh, milyen jó melegben élni, nagy tűz mellett!"
Végül, amikor csicseriborsót szórtak mellé a fazékba, hozzátette:
"Nagyon elkényeztetnek! Kislabdákat kaptam, hogy kedvemre szórakozzak! Ezek valóban derék emberek!"

A kusz-kusz elkészült, feltálalták a szultánnak, aki fenségesnek találta. Annyi sokat és addig evett, és olyan jó étvággyal, hogy távoztában az asztaltól- rosszul lett. Ugyanabban a percben, nagy meglepetésére- a kismadár sértetlenül elhagyta a Szultán száját és énekelni kezdett előtte teli torokból.
"Hallja meg az egész világ: Tudjátok meg, hogy a király hájas és kövér!"
Ezért a Szultán gyorsan kinyitotta neki az ablakot, és kihajtotta a kismadarat, avégből hogy senki meg ne lássa és ne hallja meg senki sem.

Egy öreg Szultánnak 3 fia volt. Mikor házasulandó korba értek, úgy döntött- mindegyiknek sorsvetéssel keres feleséget. Mindegyikőjüknek adott egy aranyalmát.
"Kedves gyermekeim, mondta nekik, hajítsátok el az aranyalmát és én oda megyek lánykérőbe, ahhoz a házhoz, amelyik előtt az aranyalma megáll."

A három fiú szót fogadott öreg atyjának. Az első fiú almája egy elég gazdag és nem túl csúnya ifjú leány háza előtt állt meg. A másodiké, aki erővel dobta el, egy nagyon szép és nagyon gazdag leányzó háza előtt állapodott meg. A harmadik fiú lassan gurította el almáját a földön, és az egy domb előtt állott meg.
-"Nem baj! válaszolt az atya, sújts háromszor a dombra és kétségtelenül megtalálod a sors által neked rendelt arát."

Az ifjú, beletörődve sorsába, visszament és háromszor rásújtott. Abban a pillanatban megnyílt a föld, és egy öregasszony jött elő.
"Mit akarsz tőlem?"- kérdezte.
-Én a Szultán harmadik fia vagyok, és eljöttem megkérni a leánya kezét.
-Nagyon le vagyok kötelezve, ó, Szultán fia, de az én leányom nem az Ön rangjához illő.ez egy kismacska, egy dzsinn!
-Úgy veszem, ahogy van, mondta az ifjú.
-Jól van.- válaszolt a banya. És a domb bezárult.
Az ifjú herceg az egészet elmondta az apjának, aki nagyon haragos lett.
"Szegény fiam, mondta neki, követned kell az aranyalmád megírta sorsod".

A két idősebb fiúnak csodálatos esküvője volt. A házasulandók igen szépek voltak és nagyon jól öltözöttek. De a harmadik esküvője egyszerű volt, és távol a testvérbátyjaiétól. Egy hintó állt meg a domb előtt és egy sereg kandúr és macska özönlötte el azt, és az utat. Kétségbeejtő látvány volt. A szomszédság nagy elképedésére, a menyasszony macskazene és nyávogás közepette érkezett a palotába.

Szerencsére az ifjú Szultán felesége átváltozott egy szép királykisasszonnyá mikor megérkezett az ura, és visszaváltozott kismacskává, amikor az ura elment.
"Hogyan lehetnek mégis boldogok, -mondogatták az emberek,". és hogyan mondhat annyi jót egy kismacskamenyasszonyról?"

Ez alatt egy kíváncsi szomszéd, aki már régóta kereste a csoda nyitját, észrevette egy nap az átváltozást, és támadt egy ötlete.
"Maguk a palotában laknak, és mindenki magukkal foglalkozik, és Önök társalkodnak a királykisasszonnyal, miért nem jönnek el velem a Mór fürdőbe?"
Hosszú habozás után a macskák elhatározták magukat. Nagy titokban, levetették macskabundájukat, hogy megmosdjanak. De a kíváncsi szomszéd ott termett, felkapta az összes bundát, és tűzre vetette. A királykisasszonyok elkeseredtek, hogy nem lelték többé megszokott bundájukat, majd nevetve és örömujjongással felöltötték a szép ruhákat, melyeket a szomszéd odakészített nekik.

A palotában az első és második fiú feleségei egyre kérték az öreg Szultánt, hogy hívja meg a harmadik menyét egy nagy traktára. Látni akarták és nyilvánosan megmutatni feljebbvalóságukat. Az öreg szultán elunta a dolgot és egy meghatározott esten igen nagy számú meghívott égett a türelmetlenségtől hogy lássa a "macskamenyasszonyt" A legkisebb fiú hintója megállt és az ifjú herceg kiszállt, káprázatos szépségű felesége kíséretében.
"íme az asszonyom, mondta. A varázslat megtört, és ő visszatalált igaz valójához".
Az első és a második fiú feleségei maguk is megcsudálták a szépséges királykisasszonyt: és mindnyájan nagyon örvendeztek.

Volt egyszer Tuniszban egy csinos hölgy, jómódú, aki szenvedett a tétlenségtől és az unalomtól. Hallott egy nap egy vándor árust az utcán kiabálni:
-"Ki akar nyomort vásárolni lisztért?"
A mi szépasszonyunk szórakozásból és mert furdalta a kíváncsiság, - magához szólította az árust:, és egy mérő lisztért kapott egy strucctojást. Mit kell ezzel csinálni?
- Költse ki, és majd meglátja, mi lesz belőle!"

Néhány nap múlva, egy különös állat kelt ki a tojásból, afféle kis sárkány, aki szemlátomást és mértéktelenül növekedett.
Elkezdődtek tehát a szépasszonyunk nehézségei. A szörny, nyitott pofájával szünet nélkül élelmet követelt. Telhetetlen volt. A ház minden tartalékát elnyelte. A jóasszony eladni kényszerült ékszereit, ruháit és bútorait, hogy csillapíthassa a fenevad étvágyát.

Amikor már nem tudott neki mit adni, elkiáltotta aggodalmát, de az állat azt válaszolta:
"Te életet adtál nekem, neked kell engem táplálnod és gondoskodnod rólam, és teljesítened minden kívánságomat. Gyere közelebb, hogy bekapjalak, mert kínoz az éhség!"

Beletörődve és reménytelenül a szegény asszony közel ment a sárkányhoz becsukva szemét, hogy felszolgálja magát neki. De lássál csudát, morajlás és mennydörgés hallatszott. Kinyitotta a szemét és az utálatos dög helyén egy szép fiatalembert látott, aki őreá mosolygott.

Némi idő multán fényes lakodalmat ült a szépasszony és a fiatalember. Az ünneplés hét nap, hét éjjel és még hét napig tartott. Boldogok lettek és sok gyermekük született.

"Ó! kút, add vissza a babomat!"
észak-afrikai mese

Hajdan élt egy nagyon szegény favágó, akinek három lánya volt.
Egy napon elindult az erdőbe dolgozni, ahogy szokott, minden eledeléül néhány szem babot vitt magával a zsebében. Amikor eljött az ebédidő, leült egy kút kávájára hogy megegye.
Azonban úgy esett, hogy egy babszem beleesett a kútba.
"Ó! Kút, add vissza a babomat!"- kiabált teli torokból a favágó.
Néhány szempillantás múltán, felbukkant a kútból egy óriás, hatalmas orrlyukakkal és széles ajkakkal.
"Hagyd abba az ordítozást! Még felébreszted az uramat, a legöregebbik dzsinnt! Nesze, fogd ezt a tálkát. Ha megéhezel, csak annyit kell mondanod: "Telj meg kusz-kusszal, Isten kegyelméből!"
A vén favágó nagy boldogan, tüstént hazaindult. Otthon éhségtől jajgató feleségére és leányaira lelt.
-"Akartok kusz-kuszt?"- kérdezte.
-"Ó, igen!"- válaszolták kórusban.
Bezárkózott tehát a favágó egy pillanatra a szobájába és teli tállal jött ki belőle. Az asszony és a lányok elcsodálkoztak, megették az étket és csillapították az éhségüket.

Ettől a naptól fogva akkor ehettek, amikor csak kívánták. De boldogságuk nem tartott soká. Se az asszony, sem a favágó lányai nem tudtak titkot tartani.
Egyszer csak beállított egy szomszéd, aki az asszonynép fecsegéséből értesült, sikerült ellopnia a csodatálat és egy másikra cserélnie.
A favágónak sajnos észre kellett vennie, hogy tála nem engedelmeskedik többé parancsainak. Tudjátok miért.
Visszament tehát a kúthoz és kiáltott:
"Ó! Kút, add vissza a babomat!"
és a hatalmas orrlyukú és széles ajkú óriás előbukkant-mondván:
"Fejezd már be a kiáltozást! Még fölébreszted az uramat, a legöregebb dzsinnt! Ne, fogd ezt a kézi malmot! Ha búza, vagy árpa lisztet kívánsz, csak meg kell forgatnod."
Nagy boldogan tért haza a favágó, és nyomban arra kérte a malmot, hogy járjon neki lisztet, mivel felesége és leányai két napja semmit sem ettek.
Lett búzájuk, lisztjük, kenyerük. Mindnyájan ettek és csillapították éhségüket.
De egyre újra fecsegve, az asszonynép ezt is kibeszélte a szomszédnak, aki ismét odalopakodott, ellopta a csodamalmot és kicserélte egy szakasztott olyan másikra.
A malom többé nem fogadta meg a favágó parancsait, tudjátok miért.
Visszatért hát újfent a kúthoz és kurjongatott:
"Ó! Kút, add vissza a babomat!"
Felbukkant az óriás- szólván:
-"Te nem hagyod már abba soha?! Vigyázz, mert még felébreszted az uramat a legidősebb dzsinnt! Fogd, vedd ezt a furkósbotot, és hazaérve mondd neki, hogy adja vissza a táladat és a kézi malmodat!"
A favágó azt gondolta, hogy az óriás gúnyolódik vele. Azonban úgy tett, ahogyan az meghagyta neki. És felesége és leányai előtt azt mondta:
-"Munkára, furkóm! Add vissza a tálamat és a malmomat!"
És a furkó azonnyomban nekiesett az asszonynak, és a lányoknak, jól elverte őket, majd átment a falon és oly irgalmatlanul elnáspángolta a tolvaj szomszédot, hogy az kénytelen volt visszaadni a tálat és a malmot tulajdonosának.
A favágó, rögvest amint visszaszerezte tálját, és kézi malmát- megértette, hogy a furkó a legértékesebb minden ajándék közül, melyeket a dzsinnek szolgálójától kapott.

Mese Naszreddin Hodzsáról

Vers

A kis galamb
tuniszi mese

Az almából született kislány
magrebi mese

A kalifa és a beduin
tuniszi mese

A kisegér férje
tuniszi mese

A kismadár és egy búzaszem története
afrikai mese

"Ó! kút, add vissza a babomat!"
észak-afrikai mese

Mese Naszreddin Hodzsáról

Vers

A kis galamb tuniszi mese

Az almából született kislány magrebi mese

A kalifa és a beduin tuniszi mese

A kisegér férje tuniszi mese