Amit ma Afrika "felfedezésének" hirdetünk, azt Afrikában gyarmatosításnak, leigázásnak tartják teljes joggal. Sajnos nagyon nehéz egy olyan szemléletet megváltoztatni, amely a gazdasági teljesítmények növekedésének, a profit növekményének teóriáiból indul ki. Az ezt kiszolgáló stratégia tervezésekor egy kivételével minden szempont helyet kap, ezt az egyet úgy hívják: emberiesség.
A hajózási technikák fejlődésével a fehér civilizációk egyre messzebb kerültek őseik földjétől és minden új felfedezett világot sajátjuknak tekintettek. A középkorban tehát a hajózás, a fejlett haditechnika és bizony a behurcolt betegségek mind hadrendbe álltak ahhoz, hogy új területek csatolódjanak egyik, vagy másik uralkodó koronájához. Ezért tapasztaljuk azt, hogy egy adott korban mindig az akkori tengeri uralmat gyakorló nép, vagy népek és hajók döntötték el, ki merre hódít. Így keletkeztek először a spanyol-portugál gyarmatok, majd szóltak bele később és teremtettek hegemóniát az angolok és németalföldi népek. Természetesen nem tekinthetünk el az adott népek gazdaságának fejlettségétől sem, amelynek nyersanyagigénye erősen ösztönözte új területek bevonását.
A hajósok egyre messzebb kerültek. Afrika megkerülésével a XVII. Században Európából eljutottak a mai Indonéziába (Batávia), Kolombusz felfedezte Amerikát stb., de Afrikát lényegében eddig még csak a partvonalak mentén foglalták el az egymással amúgy ellenséges viszonyban lévő hódítók. Az itt kialakított telepek azt a célt szolgálták, miként állíthatják meg az angolok a franciákat, vagy a búrokat, miként foghatják a portugálok harapófogóba az angolokat, miközben Afrika rabszolgákkal, arannyal, nyersanyaggal látta el őket. Ha Afrika mai térképére tekintünk és látjuk a kontinens nyelvi megosztottságát, pontos képet kapunk ezekről a törekvésekről. Az afrikai hódításba az európaiak után az arabok is beszálltak, akik a békés kereskedelem és karavánutak kialakításán túl rabszolga vadászattal és kereskedelemmel egészítették ki jövedelmüket. Erről tanúskodik Ghána, az aranypart neve is, mely arabul annyit tesz ghani, ghina = gazdagság.
Afrika fekete lakóssága, amely két évszázaddal ezelőtt, de egyes területek sokkal tovább, gyakorlatilag kőkorszaki szinten, a maga szervezett törzsközösségeiben, tökéletes harmóniában élt a természettel. Saját kultúrájuk és spirituális életük több ezer éves múltra tekinthet vissza, az általuk követett logikai rend és összefüggés rendszer azóta sem ismert a fehér civilizációk számára. Ez azért lehet, mert a tulajdonról alkotott elképzelés afrikai kultúrákban más. Nem a minden áron való megszerzésen alapszik, hanem csak annyit vesz el, amennyi feltétlenül szükséges, a többi a szellemeké, tehát a természeté. A körforgás rendszere biztosította az állandó túlélést. Ez a szemlélet a fehér kultúrákban, ahol a felhalmozás biztosította a túlélést, teljesen idegen.
Afrika déli részét és a mélyen, belül fekvő területeket a betegségek, leküzdhetetlen természeti viszonyok miatt kihagyták a korai hódítók. Ezért például a mai Dél Afrikában nem jelenik meg a rabszolga élmény abban a formában, ahogy az Nigériában, Szenegálban, vagy akár Kenyában él, bár később ide is érkeztek fekete rabszolgák, de azok Afrika más területeiről származtak. Itt az apharteid pótolta ugyanezt az érzést később, ami nem kevesebb sokkhatással járt.
Dél Afrika sokáig elkerülte a hódítók figyelmét. A németalföldi (ma flamandnak mondanánk) Jan van Riebeeck 1652-1662 között azt a feladatot kapta, hogy az Indonéziába tartó és az onnan érkező hajók és hajósok számára logisztikát biztosítson. Itt a hajók élelmet, friss ivóvizet vettek fel, a betegeket kirakták és azok a gyógyulásukig itt maradtak. Eleinte az egész telep csupán tíz családból állt, akik a maguk kicsapongó és önfeledt életvitelük mellett a helyi Khoji népekkel üzleteltek. Főleg marhát, zöldséget vásároltak tőlük. Senkinek akkor még eszébe sem jutott, hogy itt milyen kincseket rejthet a föld. A későbbiekben egyre több
Jan van Riebeeck
(1619-1677)
telepes érkezett és a kiinduló ponttól, a mai Cape Town-tól (Cape Colony) eltávolodva, belső területeket foglaltak el. Itt már a helyi törzsek, eleinte főleg Khosa népek ellenállásába ütköztek.
A búrok majdnem, hogy nomád társaság voltak. Az erős lutheránus meggyőződésen túl semmi sem emlékeztetett az "európaiságra". Szekértáborokban éltek, küzdöttek a természettel és állandó harcban álltak a Khosákkal, majd Zulukkal. Amikor Cape Colonytól eltávolodva már megcsillantak Afrika értékei, az arany, a gyémánt, az angolok is bejelentették érdekeltségüket. A XIX század azzal telt, hogy az angolok bebizonyítsák, hogy a Cape Colonyben parlamenti demokráciát kell létrehozni, amelyre a búrok nem érettek és csak velük, angolokkal elképzelhető. Természetesen a parlamenti demokráciával együtt érkezett fegyver, katona és minden más is, ami azóta is a demokráciák nélkülözhetetlen kelléke. A búrok és angolok között az összecsapások először az érdekek szintjén, majd a hadszíntéren állandósultak.
Cecil John Rhodes
(1853-1902)
A XIX. Század második felének Afrika és a tőkefelhalmozás szempontjából megkerülhetetlen alakja volt Cecil John Rhodes, aki a Brit korona érdekeit képviselte. Kormányzó volt Dél Afrikában, Transvaalban. Létrehozta a Brit Dél Afrikai Társaságot és az azóta is virágzó De Beers gyémántkitermelő vállalkozást (Kimberley). Vagyona a bányakincsek és az értékpapír manipuláció következtében felbecsülhetetlenné vált. Ő maga bányászattal sohasem foglalkozott. Az értékpapírok azonban a kezében forogtak és ezáltal újabb és újabb bányákat szerzett meg. Összetűzésbe került a búr Paul Kruegerrel és életében talán ez volt az egyetlen elveszített csatája. Krueger, Pretoria kormányzójaként meghátrálásra kényszerítette Rhodes-ot és bár az angol érdekek képviselete Pretoriában, Transvaalban csorbát szenvedett, ettől északra és délre viszont nem. Ne essünk hiú ábrándba, hogy Rhodes csak a Brit korona embere volt. Amíg pályája elindult, a Rotchild család pénzelte. Azonban Rhodes még a Rotchildokat sem képviselte. Rhodes önmaga volt. Egy álmot kergetett, hogy összeköti Cape Colony-t Kairóval. Ez gyarmatokat, érdekeket és infrastruktúrát, nevezetesen vasútvonalat jelentett. Angol telepeseket előreküldve, a mai Zimbabwe területén óriási arany és gyémántmezőket tártak fel. A területek megszerzése érdekében fondorlatos szerződéseket írattatott alá a Matebelék királyával, Lobengulával, akinek fogalma sem volt mindarról, amit egy ilyen ujjlenyomat, aláírás hiányában jelent. Azonban hamar rájött, hogy az országát jelentette. Végeláthatatlan csaták kezdődtek a jól felszerelt, szerződéses jogait védő angolok és az átvert "barbár" fekete törzsek között, melyet a történelem matebele háború néven ismer. Az angolok a kor legkorszerűbb ismétlő fegyvereit vetették be lándzsák és nyilak ellen és így is alig tudtak győzni. Rhodes, a róla elnevezett Rhodéziában (Zimbabwe, Zambia, Malawi együtt) kapott végső nyugvóhelyet 1902-ben. Nem csatában esett el, mégis temetésekor a Matoposon (Bulawayo városától 60 km-re) a matebele törzsi vezetők felvonultak és sírba helyezésekor "bayete" kiáltással adták meg neki a végső tiszteletet. Bayete törzsi nyelven a király megszólítása volt. Innen e sorok írója azt kérdezi, ki viselkedett "gentleman" módjára a matebelék földjén?
Ugyanebben az időszakban nem feledkezhetünk meg Herbert Kitchenerről, aki szintén a brit korona érdekeit képviselte Egyiptomban és Szudánban 1886-1899 között, majd később ismét 1911-1914 között. A két időszak között Indiában teljesített szolgálatot.
Herbert Kithcener
(1850-1916)
Az ő eszköze nem az értékpapírok manipulációja volt, mint Rhodes esetében. Ő stratéga, politikus, államférfi és diplomata volt. Az ő eszköze a megosztás és ellentétek szítása volt. Hamar rájött arra, hogy a brit katona vére drága, ám a feketék vére olcsó és ha az hull, a világ nem sokat törődik vele. Egyiptom a Brit Birodalom szövetségese volt. Egyiptomból Szudán északi részét elfoglalva, a helyi törzseket főleg a Shagiyákat szövetségesévé tette. A törzsek vezetői angol "kegyben" részesültek, vezetői jogaikat elismerték, gyermekeiket Angliában iskoláztatták, stb. Egy ilyen jó barát érdekében a Shagiyák saját fiaikat áldozták. A továbbiakban ők adták a brit hadsereg gerincét, ők lettek a frontharcosok ott, ahol más szudáni törzsek ellen folyt a háború. Harcoltak a dzsaalikkal, dungalavikkal és mindenkivel, akik az angolok útjában álltak. Az eredmény nem csak a területek olcsó elfoglalásában jelentkezett, hanem a megosztottságban, melyet azóta is fenn lehet tartani. Most, hogy a déli törzsek is stratégiailag fontos területeken fekszenek, a dinka, shuluk és navir nemzetek ugyanígy, távirányítással manipulálhatók hol egymás, hol az északi törzsek ellen.
A fentiekben csupán a felületet karcoltam és nem elemeztem lényegesen, mélyrehatóan sem az egyes országokat, sem Afrikát. Amit láttatni szeretnék, az viszont látszik. Afrika jól meg volt a világ nélkül, a világ ma már nem lehet meg Afrika nélkül. Két évszázada az afrikai népek, követve a maguk kultúráját, zavartalanul éltek, harmóniában magukkal és a természettel. Soha senkinek eszébe nem jutott, hogy valaki Nigériából, vagy Szudánból Londonba menjen, ott kitűzze saját zászlaját és attól kezdve Londont saját törzsének vadászmezőjévé nyilvánítsa. Ellenkezőleg viszont ugyanez rendre megtörtént.
Kétszáz, vagy ennél sokkal kevesebb esztendő alatt a fekete népektől azt követelték, hogy egy olyan fejlődésen menjenek át, amelyet a fehér kultúrák több ezer év alatt tettek meg. Az valóban igaz, hogy az ehhez szükséges infrastruktúrákat, iskolákat, kórházakat, intézményeket a fehér gyarmatosítók létrehozták. Az is igaz azonban, hogy ezt nem minden esetben a feketék számára hozták létre, hanem saját jólétük érdekében. A gyarmati uralom véget ért. A kivonulás még sem történt meg, a megosztottság fennmaradt. Csak az infrastruktúrák kivonása történt meg. A helyzet talán rosszabb, mint a gyarmatok idején. Most azoktól várja a világ, hogy rendezze össze magát, tegyen lépéseket a belső rend, szervezettség megteremtése érdekében, ahol nem érdek fenntartani a belső rendet és szervezettséget. Olyan politikai státuszok, patthelyzetek állnak elő, ami a lakósság pusztulását eredményezi. Pusztít az éhínség, a betegségek, a háborúk és minden, amiről nem beszélünk. A világ versenyben áll újból annak érdekében, mint valamikor a spanyolok, portugálok, angolok, búrok, hogy megszerezzék maguknak ezt a földrészt, de most már máskép: feketék nélkül.
A technológiai szakadék minden nap nő, a civilizációs űr ott tátong és a megoldás.?
Látunk az állatvilágból vett mintákat. Ha egy állat ember fogságába került és az megunja a tartását, akkor visszadobja a természetbe. Vagy megmarad, vagy nem. Ez még azzal is kiegészül, hogy némely esetben az ember próbál segíteni és "visszavadít" fokozatosan egyedeket, hogy meg tudják szerezni táplálékukat. A visszavadítás itt is működik, de nem arányosan. Olyan fokon vadítanak vissza csoportokat, fegyvereznek fel megosztást fenntartó erőket, akiktől még az elmúlt kétszáz év oktatását, vívmányait is megtagadták. Kőkorszaki agyak kezébe kerülnek a modern fegyverek, hogy irtsák ki önmagukat ezek a szerencsétlenek, majd minderről olyan beszámolókat hallunk, ami nem a hátsó mozgató erőket mutatja be, hanem a brutális valóságot. Ma úgy látszik, ha elüt egy autó, az autót kell hibáztatni, nem az azt vezetőt. Ma minden mást jelent. Békét kell mondani, de ez nem azt jelenti. Szeretetet kell mondani, de ez sem azt jelenti. Üldözöttséget, kirekesztést kell mondani, de ez sem azt jelenti, törvényt, törvényességet kell mondani, de ez sem azt jelenti. Akkor mi mit jelent?
